Pillanatok az örökkévalóságban

Amikor a szerelem kibandukolt az életemből, szépen, lassan, alig észrevétlen, én épp téged kerestelek valahol… Közben féltem, hogy megtalállak. Téged kerestelek, vagy inkább benned azt, aki lehettél volna. A nyitva felejtett ajtón tétovázva ment ki... Mi közben csak azon veszekedtünk, hogy az ajtót ki hagyhatta nyitva... Soha nem derül ki. Én azt mondtam, te voltál, te pedig az én szememre vetetted.    Azon a napon ott maradtunk, dideregve. Hideg, huzatos lelkünk felmelegíthetetlenül maradt bennünk. Fogvacogásunk zaja elvert minden szelíd suttogást. Egy idő után már vacogni sem tudtunk, nyüszíteni sem, csak némán, jégbe fagyott szoborként álltunk egymás mellett. Akkor vettük észre, abban a percben, hogy nyitva az ajtó… Az ajtó rég nyitva volt már és messze járt ki kisétált rajta… A nyomok is elvesztek már... Jégszobrunkba fagyva akaratlanul is mereven álltunk, felszegett fejjel, dacosan, büszkén. Az olvadás után rongyként hulltunk össze. A huzat még egy ideig a bordáim között

„ Az ember, akinek sok barátja van széttöretik, de van barát, aki ragaszkodóbb a testvértnél” (Példabeszédek 18:24) Biztosan nem véletlenül jut  ez először eszembe, amikor a barátságot, mint fogalmat próbálom megközelíteni. Nincs sok barátom, tulajdonképpen ha jól meggondolom kevesen vannak és a legtöbbjük távol él tőlem, ami természetesen azt vonja maga után, hogy elég ritkán találkozom velük. Ha, mint segítő szakmában dolgozó, pszichológiát kitanult ember gondolkozom el ezen, akkor kicsit el is szomorít ez a tény. Hogy miért? Hát igen, az a megszépítő távolság! Ez a titka. Közben azon gondolkozom, hogy a távolságon keresztül ápolt barátságot mennyire lehet élő, jól működő kapcsolatnak tekinteni? A telefon, az internet mennyire tudja helyettesíteni a személyes  találkozások örömét? Tudja, megteheti? Nem tudom, én tulajdonképpen alig-alig beszélek velük, de furcsa módon, amikor hónapok, esetleg évek múlva találkozunk olyan, mintha mindig is ott lettünk volna egymásnak és úgy fű