Pillanatok az örökkévalóságban

Reggel munkába jövet aggasztó és elgondolkodtató jelenségre lettem figyelmes. A 20 perces út során összesen négy szemétben kotorászó asszony akadt utamba, mindegyik vállán egy nagy rafiaszatyor, gondolom abba gyűjtögették összeguberált “kincseiket”. Ahogy a dombon ereszkedtem lefele azon gondolkodtam, hogy vajon  ezek az asszonyok milyen életet élnek…?  Elképzeltem őket, amint füstös konyháikban kavargatnak és örülnek, mert van mit enni adni a gyerekeknek. Hortyogó férjeik mellett vajon virrasztanak-e éjjel és ábrándoznak-e másmilyen világról?  Azon tűnődtem, hogy hogyan lehet embernek maradni ott, ahol a kutyámat is sajnálnám hagyni? Szörnyű, szánalmas és kiábrándító… de vajon ezek az asszonyok is így látják-e világuk? Hajlamos vagyok nem érteni, hogy mi ad erőt ezeknek az asszonyoknak? Mi az a csoda, ami nekilendíti őket minden új napnak? Miféle életösztön munkálkodik ezekben az asszonyokban? Olyanok, mint én néha elkeseredünk, mert nem jut egy-egy új ruhára, bútorra, nyaralásr

Néhány hete történt, baráti társaságban a beszélgetés arra terelődött, hogy mit ér az ember, ha becsületes és hogy ebben a becstelen világban megéri-e egyáltalán becsületesnek lenni? Mivel mindannyiunknak volt valamilyen tapasztalata, véleménye a témával  kapcsolatban és ezek nem feltétlenül fedték egymást, csakhamar parázs vita alakult ki köztünk. Úgy másfél óra telt el különböző érvek, gondolatok vívtak ádáz csatát egymással, anélkül, hogy a végén győztest avathattunk volna. Nagyjából mindenki maradt a saját „hite” mellett. Én is, de ...  És ez a „de”, mint keserű szájíz, azóta is kísér. Azt hiszem, hogy természetemből és neveltetésemből adódóan idealista vagyok. Egyszerű, dolgos szülők gyermekeként nőttem fel, mindig azt hallottam otthon, hogy csak az szegény, aki nem szeret dolgozni. Szüleim azt tartották, hogy aki becsületesen dolgozik, az nem nélkülöz, hiszen a legszükségesebbeket két kezük munkája biztosítja. Természetesen ezekről a „legszükségesebbekről” megoszlanak