Pillanatok az örökkévalóságban

A nap csak nemrég kúszott fel az égre, ő pedig munkába igyekezett. A léptei halkan koppantak a járdán... Az út másik oldalán egy férfi az autója körül matatott. Látásból jól ismerte már, hiszen nap mint nap találkoztak. (Ugyanúgy, mint annak idején azzal a nővel... Már három éve. Istenem, hogy telik az idő!) A férfi rövid ujjú ingben volt, amit furcsállott, mert egyáltalán nem volt meleg. Csak egy pillantást vetett rá, és közben azon gondolkodott, hogy milyen ember lehet, hogyan él? Vajon olyan gondoskodó, mint amilyennek ő ebből az egyszerű gesztusból megítéli? Szinte naponta látta, ahogy a feleségének készíti elő az autót. Télen letisztogatta az ablakokat, begyújtotta a motort...  Számára kedves gesztusnak tűnt, ugyanakkor kíváncsi lett volna, hogy a feleség annak találja-e? Sylwia Bugle: lovely rainy morning Szemben egy cigány asszony  épp a szemétben guberált. Szerdánként szokta őt látni, ahogy szekérkéjével gyűjti be "kincseit". A szekérkén már volt néhány szatyor

Múltat temetni gyűltek össze mind. Elsiratni... elgyászolni... elengedni...   Drága halottaik egytől egyig, megvalósulatlan boldogságok... szépséges álmok... kútba hullt pusztulások.  Jöttek még egyszer elfájni a múltat, a jelent s talán a jövendőt. Jöttek, mert jönniük kellett, mert valahol, valamiképp így rendeltetett. Mert a fogaskerekek megakadtak... és a lemez járt körbe-körbe, újra s újra  mindig ugyanaz a idegesítő dallam... Ott kattogott  minden egyes hangjegye bennük, időnként halkulni látszott, máskor hangosodni, de soha nem némult el egészen.  A FÁJDALOM zenéje. Átéli  mindenki, aki elveszít valami drágát. Végérvényesen megszűnik valami, bezárul egy ajtó. Egyesek előtt  becsapják, míg mások maguk sétálnak ki rajta. Nincs különbség, bár időnként ezt hinni véljük. Ott ültek, valamiképp sorstársai egymásnak és mégis egytől-egyig megismételhetetlen sorssal. Lélekben összekapcsolódtak... Együtt rezdültek, mint egy finom dallam... És a megakadt lemez egyszer csak újra indul