Pillanatok az örökkévalóságban

Második gyermekem születése után sajnos nem igazán van időm írni. Nem tudom ti anyukák, hogy vagytok ezzel, de állandóan fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Pedig CSAK itthon vagyok a picivel, még a házimunkát is foghiányosan tudom végezni. Néha azon gondolkozom, hogy valamit biztosan nagyon elszúrok... Szóval nem igazán jut időm írni. Most is csak pár percre léptem be, és ahogy hallom meg is ébredt a lelkem. Ez egy ilyen gyors bejegyzés :) Ti hogy menedzselitek az időtöket? A kimerültséggel mit kezdetek? Néha úgy folyok szét a tennivalók között, mint a képen látható homok... Ti hogyan csináljátok?

" Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak..."  Hallgatta és a szívébe valami csendes szomorúság költözött. Nem az zene, az élete miatt. Néha, mint most is, rátört a kétségbeesés. Mintha egy váróteremben ülne vonatra várva.... A vonat nem jön, az élet pedig lassan elrohan mellette. A váróterem piszkos, bűzös falai, kongó csöndje úgy élt emlékében, mint ez a perc. Ugyanolyan elhagyatott volt a lelke... Szállni szeretett volna, levetkőzni mindazt, mi megkötötte. Nem is vonatra, szárnyakra vágyott. Erős, izmos szárnycsapásokkal magasra szállna... az egekig fel, majd egyetlen nekifutással körbeszárnyalná a földet. A tenger felett beszippantaná annak sós illatát, a szél a szárnyaiba kapna és gyönyörű  madárteste a vízben csillogva tükröződne vissza. Meleg napsütésre vágyott, didergő lelkét melengető sugarakra. Hatalmas, szikrázó napsütésben fürdőző, vakítóan fehér hóval fedett hegyek közé... Mély barlangok mélyére... Sivatagi homok fölött szállni... Hogy