Pillanatok az örökkévalóságban

Második gyermekem születése után sajnos nem igazán van időm írni. Nem tudom ti anyukák, hogy vagytok ezzel, de állandóan fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Pedig CSAK itthon vagyok a picivel, még a házimunkát is foghiányosan tudom végezni. Néha azon gondolkozom, hogy valamit biztosan nagyon elszúrok... Szóval nem igazán jut időm írni. Most is csak pár percre léptem be, és ahogy hallom meg is ébredt a lelkem. Ez egy ilyen gyors bejegyzés :) Ti hogy menedzselitek az időtöket? A kimerültséggel mit kezdetek? Néha úgy folyok szét a tennivalók között, mint a képen látható homok... Ti hogyan csináljátok?

" Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak..."  Hallgatta és a szívébe valami csendes szomorúság költözött. Nem az zene, az élete miatt. Néha, mint most is, rátört a kétségbeesés. Mintha egy váróteremben ülne vonatra várva.... A vonat nem jön, az élet pedig lassan elrohan mellette. A váróterem piszkos, bűzös falai, kongó csöndje úgy élt emlékében, mint ez a perc. Ugyanolyan elhagyatott volt a lelke... Szállni szeretett volna, levetkőzni mindazt, mi megkötötte. Nem is vonatra, szárnyakra vágyott. Erős, izmos szárnycsapásokkal magasra szállna... az egekig fel, majd egyetlen nekifutással körbeszárnyalná a földet. A tenger felett beszippantaná annak sós illatát, a szél a szárnyaiba kapna és gyönyörű  madárteste a vízben csillogva tükröződne vissza. Meleg napsütésre vágyott, didergő lelkét melengető sugarakra. Hatalmas, szikrázó napsütésben fürdőző, vakítóan fehér hóval fedett hegyek közé... Mély barlangok mélyére... Sivatagi homok fölött szállni... Hogy

Egyedül volt, végre. Szerette ezeket a csendes délelőttöket, amikor semmire sem kellett odafigyelni, csak úgy egymaga lehetett. Nem kellett gondolkozni, gondoskodni, felelősséget vállalni... Tudta, hogy nem sokáig lesz így, új feladatok, kihívások várták. Egy új élet növekedett benne, ami nemsokára világra jönni készült. Addig még annyi elintéznivalója volt.... De most csak ült, a magány csendes percei jóleső örömöt adtak. Jó zenét hallgatott, kávét kortyolt és csak úgy volt a földön. Jó néha így lenni! A zene simogatta lelkét... Szomorú dal, de most nem vágyott másra. Érzéseket akart. A nagy pörgésben napok óta nem tudott önmagára figyelni. Úgy érezte, hogy a pörgés szívtelenül préseli össze, majd mint egy használt rongybabát ledobja. Persze kell az is, mert az ember szíve dobog és időnként érezni akarja az ütemét. A pörgésben együtt vágtatsz a dolgokkal... Mókuskerék: bekap, felcsavar és kidob. Néha bántotta, hogy nem tud kitörni.  Egyedül volt... Azokra gondolt, akiket szeretet..

Ha úgy tudnék írni, ahogy a lelkem megrezzen  egy-egy jó zene ritmusára... Ha csak a töredékét le tudnám írni... De nem tudom, mert a zenét nem lehet leírni. Próbálkozni lehet ugyan, de csak valami torz hasonmása a valóságnak.  Most szól a zene, már legalább ötödjére ugyanaz, hiszen megunhatatlan. A lelkem ugrabugrál és a kezem ritmusra üti a billentyűket.  Szép napot mindenkinek! 

Széles szemöldöke, sötéten csillogó szemei, kissé nagyra sikeredett orra és finoman ívelt szája volt. Alig-alig emlékszem már, de van egy fényképem, az egyetlen tárgyi emlékem Róla. Egy szobor mellett állunk, Ő és két kis tanítványa. Én az egyik. Tizenéves falusi fruska voltam, középszerű lány. Ők, ő és a felesége, mégis megláttam  bennem  valamit. Olyanok voltak együtt, mint ama versbeli  két  nyárfa.  Szerettem őket, mint második szüleimet, de mint ahogy az lányokkal lenni szokott, Őt kicsit jobban. A tudása végtelennek tűnt. Egy-egy látogatásomkor sorra kerültek le a polcról a könyvek. Lemezekről hallgattuk a klasszikusokat... Tágítani igyekeztek az elmém, s a lelkem repülni tanult velük.Olyan utat mutattak, amiről álmodni sem mertem azelőtt.  Emlékszem egyszer azt taglalta, hogy az ember életében válaszutak vannak, végtelen sok lehetőség. Vannak olyan választások, amelyek teljesen új pályára tesznek. Foglalkoztatta a gondolat, hogy  ezek a döntések hogyan határozzák meg a

Jó pár évvel ezelőtt találkoztam egy asszonnyal, akit a kislánya miatt kerestem fel. Mélyen rögzült bennem az a  találkozás, az asszony bánatos arca, kifakult szemei. Sokszor eszembe jut, és ilyenkor arra gondolok, hogy mennyire meghatároz minket az a közeg, amiben élni kényszerülünk Azt tanuljuk, hogy születése pillanatában minden ember egyenlő, ugyanazon jogokkal. Ez így van és mégis, amikor megszületünk valahogy megpecsételődik a sorsunk. Egyeseket drága babahordozókban visznek haza, minden rezdülésüket készülékek sora figyeli, pisszenésükre ugrik a segítség. Később ők azok, akik magánbölcsődékbe járnak, pár évesen idegennyelvet tanulnak...  De vannak a mások, azok, akiket egyáltalán nem visznek haza. Értük nem jön gondoskodó szülő, nem figyeli őket drága kamera, értük nem riaszt be a légzésfigyelő. Ők az "otthagyottak". Ez a kislány is egy olyan "otthagyott" kislány volt. Nekem az anyukáját kellett megkeresnem és tudakozódnom a szándékairól. Meg is talált