Pillanatok az örökkévalóságban

Reggel munkába jövet aggasztó és elgondolkodtató jelenségre lettem figyelmes. A 20 perces út során összesen négy szemétben kotorászó asszony akadt utamba, mindegyik vállán egy nagy rafiaszatyor, gondolom abba gyűjtögették összeguberált “kincseiket”. Ahogy a dombon ereszkedtem lefele azon gondolkodtam, hogy vajon  ezek az asszonyok milyen életet élnek…?  Elképzeltem őket, amint füstös konyháikban kavargatnak és örülnek, mert van mit enni adni a gyerekeknek. Hortyogó férjeik mellett vajon virrasztanak-e éjjel és ábrándoznak-e másmilyen világról?  Azon tűnődtem, hogy hogyan lehet embernek maradni ott, ahol a kutyámat is sajnálnám hagyni? Szörnyű, szánalmas és kiábrándító… de vajon ezek az asszonyok is így látják-e világuk? Hajlamos vagyok nem érteni, hogy mi ad erőt ezeknek az asszonyoknak? Mi az a csoda, ami nekilendíti őket minden új napnak? Miféle életösztön munkálkodik ezekben az asszonyokban? Olyanok, mint én néha elkeseredünk, mert nem jut egy-egy új ruhára, búto...

Behunyta szemét. Egy percre szerette volna kizárni az állandóan feléje nyújtózó világot.  Mindannyian,  a főnöke, az anyja, a férje, a gyerekei ... mind akartak valamit. Még az az idegen koldus az utcán, az is remélte, hogy megszánja.  Az egész világ feléje nyújtotta kezét és részt kért  magának.  Próbált nem gondolni Rájuk, mindazokra, akik életének valahogyan részeivé váltak. Csupán pár percre vágyott, pár percre, amit önmagéért élhet. Behunyt szemmel próbált nem gondolni az előtte tornyosuló határidőkre,... Próbált eltávolodni azoktól a gondoktól, amelyek naponta égették lelkét. Nem érdekelte, hogy ezen gondok nélkül örömeitől is egyre távolabb kerül... Úgy akart lenni csak, mint a muskátlik az ablakában, ösztönösen, nem aggódva a holnap történései miatt. Úgy akart lenni, mint egy darab fa, kő, márvány... Nem lehetett! Még élt, lélegzett, gondolt... még lüktetett ereiben a vér. Valami belül lökött egyet rajta. Kinyitotta  szemét... Élete merevedett ki...

Fülöp Miklós: Ablak Irodája ablakából kinézve a tejszerű ködbe burkolódzott eget látta, amelybe a szomszéd torony órája úgy lógott bele, mintha felülről  láthatatlan szalagok tartották volna. Egy hajdan jobb időket látott italos üveg árválkodott az ablakpárkányon, mintha azon gondolkozna, hogy ugorjon-e, vagy maradjon. Maradt! Napok, vagy talán hetek óta állt már ott, nem siettette semmi.  Amúgy is minden ólomlábakon vánszorgott, s a délelőtt köszvényes, hajlott háttal köszöntött rájuk ismét. Nem volt nagy iroda, szép, sőt rendezett sem. A helyhiány miatt a földön sorakoztak az amúgy polcra szánt dolgok.  A kábelek hosszan tekergőztek, a padlószőnyeg helyenként felkunkorodott, a nyitott ablakon pedig úgy szálltak ki az álmok, mint ősszel elröpülő madarak. Csak a számítógép billentyűjének kattogása zavart bele néha a csendbe. Egy-egy billentyű néha beragadt nagy odafigyelést igényelve a gépelni vágyó részéről.  Mindenki  szöszölt valami fölött. Jelentés...

Szeretett így  behunyt szemmel feküdni, végignyújtózva az ágyon… Mindenféle dolgok tolongtak elméje kapuja előtt… aznapi események jutottak eszébe… Szomorúan, szinte lemondással konstatálta, hogy ismét minden holnapra maradt: a kifizetetlen számla, a mosás, a mára betervezett tanulás… Haragudott magára. Haragudott, mert nap, mint nap ugyanazt játszotta el magával… “Majd holnap” gondolta, “majd holnap”. Aztán ahogy a holnap besétált az ajtón ő  újra bújócskázni kezdett. Úgy lopakodott a feladatok elől, mint riadt állat, ha érzékszervei veszélyt jeleznek. Nem tudta, hogy milyen veszély leshet rá, nem értette, pedig próbálta. Nem akarta elfogadni, hogy felelőtlen, más magyarázat után kutatott, mert ez előbbi túl profán lett volna. Próbálta elhessegetni magától  ezeket a gondolatokat. Nem akart elszomorodni, beleesni abba a tompultságba, amibe folyton bele szokott esni. Reménytelen próbálkozásnak tűnt. Ott feküdt elernyedt tagokkal, de a gondolatok, mint gyors áramkörök...