Pillanatok az örökkévalóságban

Amikor a szerelem kibandukolt az életemből, szépen, lassan, alig észrevétlen, én épp téged kerestelek valahol… Közben féltem, hogy megtalállak. Téged kerestelek, vagy inkább benned azt, aki lehettél volna. A nyitva felejtett ajtón tétovázva ment ki... Mi közben csak azon veszekedtünk, hogy az ajtót ki hagyhatta nyitva... Soha nem derül ki. Én azt mondtam, te voltál, te pedig az én szememre vetetted.    Azon a napon ott maradtunk, dideregve. Hideg, huzatos lelkünk felmelegíthetetlenül maradt bennünk. Fogvacogásunk zaja elvert minden szelíd suttogást. Egy idő után már vacogni sem tudtunk, nyüszíteni sem, csak némán, jégbe fagyott szoborként álltunk egymás mellett. Akkor vettük észre, abban a percben, hogy nyitva az ajtó… Az ajtó rég nyitva volt már és messze járt ki kisétált rajta… A nyomok is elvesztek már... Jégszobrunkba fagyva akaratlanul is mereven álltunk, felszegett fejjel, dacosan, büszkén. Az olvadás után rongyként hulltunk össze. A huzat még egy ideig a bordá...

A napokban egyre gyakrabban tör rám a felismerés, hogy rossz helyre születtem, rosszkor. Ne értsetek félre, szeretem az otthonom, igazán jó hely lehetne... Az is! Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy egyesek  már-már szemtelen magabiztossággal készülnek új értékeket teremteni.  A talpraesettség, mint legfőbb erény emelkedik ki mindenek közül. A boldogulni vágyás, úgy űzi  a legtöbb halandót, mint vadász a vadat. Lúzernek számít mindenki, aki nem gazdag, híres, vagy, akinek nincs hatalma. Ilyen világot élünk. A köpönyegforgatóra azt mondjuk,  talpraesett, a hazugra meg, hogy jó diplomata. Ha végiggondolom a dolgot evidens, hogy én a lúzerek csoportjába tartozom. Most hirtelen nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek ezen? Inkább sírok. Siratom a valóra nem vált álmokat és a be nem járt utakat...  Siratom, mint ahogy siratja az ember azt, amit elveszít, vagy azt, ami soha nem lehet övé.  Lúzer vagyok, és ha szigorú értelemben veszem a lúzerséget, be kell ...