Pillanatok az örökkévalóságban

Nem születtem székelynek, férjem által lett otthonom a Székelyföld. Éppen ezért talán sok mindent másképp látok, mint azok, akik ide születtek és itt nőttek fel. Gyermekként nem is tudtam elképzelni, hogy Magyarországon kívül még van hely, ahol teljesen szabadon és szégyenkezés nélkül lehet a magyar nyelvet használni. Természetesen használtuk mi is, ez volt az anyanyelvünk, tanulni is tanulhattunk, természetesen a többségi iskolában, ahol az arányok úgy alakultak, hogy a 10 osztályból 2 volt magyar. Jó volt úgy is, örültünk annak is. Emlékszem, hogy amikor először Székelyföldön jártam teljesen megbabonázott az az egyszerű tény, hogy az üzletek falain minden felirat magyarul is szerepelt. KisMagyarország gondoltam, és talán akkor szerettem igazán bele ebbe az érdekes világba.  Székelyföld van, létezik és ezt senki nem vitathatja. Van saját történelme, kultúrája, hagyományai és nem utolsósorban saját nyelve, de még írása is. Az aki csak kicsit is ismeri ezt a világo...

A hétvégén Erdély déli részébe látogatva szívszorító élményben volt részem. Magukra hagyott, elromosodó templomok, kidőlt, omladozó falak vigyázzák magyar múltunk. Az egykor őseink által benépesített falvak sorra nélkülünk maradnak. Kupolák épültek ég felé törő tornyaink mellé. Magyariak és Jókaiak végtisztesség nélkül temetik drága nyelvünk. Nem lassan, nem évről-évre, napról-napra fogyunk. Szám szerint és lélekben egyaránt. Fogyunk, mert elmegyünk és fogyunk, mert maradunk. Aki elmegy spanyollá, olasszá próbál válni, aki marad, csak románná. Iskolákban és osztálytermekben némul el a magyar szó. Magyar szülők román gyermeket nevelnek. A gödör megásva! Vannak ugyan kevesen, akik magukat naponként megfeszítve próbálnak ellenállni az árnak. Csaba testvérek és Lóri atyák, papok és tanárok... Szélmalomharc mit vívnak, pedig mennyire szeretném hinni, hogy nem az. Meddig, kérdem én? Meddig bírják ők és meddig nézzük mi? Meddig lehet nézni, hogy fogyunk, hogy halódó magyarságunk helye...