Pillanatok az örökkévalóságban

Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter is... Eszembe jutott, hogy már két éve halasztgatom ennek a levélnek a megírását... Emlékszel??? Három éve levelet írtam Neked... kértem Tőled valamit... ( http://melegkabat.blogspot.ro/2010/12/level-az-angyalhoz.html ) Én megírtam a levelet és lassan kezdtem is feledni a dolgot... De Te nem feledted el... Készültél rá, mint amikor egy fontos ajándék kiválasztására készül az ember. Találhattál volna neki jobb szülőket, mégis ránk esett a választásod. Olyasvalamit láttál  bennünk, amit mi magunk sem látunk magunkban. Köszönöm az elmúlt két évet, és az azt megelőző várakozás éveit. Hogy  időt adtál a felkészülésre... Most már tudom, hogy szükségem volt rá, mármint az időre.  Szükségem volt megélni mindazt, ami velem történt. Hogy nem csak a jó dolgokért lehetek hálás...  Elmúlt a Karácsony és boldogan nézek kislányom gyönyörű szemébe... ha hiszed, ha nem, tükröződöl benne. Talán csak én látom...  Most, h...

Új időszak köszöntött be az életünkbe, kislányunk bölcsődés lett. Jó anyaként megpróbáltam felkészülni a változásra és természetesen őt is felkészíteni. Nem mondom, hogy nem sikerült, de vannak dolgok, amelyekre bármennyit is készülsz, mégis valahogy felkészületlenül ér. Kívülről nézni a dolgokat, mint egy kirakat ablakából, egészen más, mint mikor veled pörög a film, téged vesz a kamera.  Természetesen jó volt  tudni előre, hogy  jártak már előttünk ezen az úton, és az út járható. Rögös az eleje, de annál kellemesebb, amikor valóban elindulsz rajta. Most kezdem csak élvezni a pozitív hozadékait a dolgoknak. A lányom derűs, egyre ügyesebb és képzeljétek, még a bilire is ráül ordítás nélkül (ez aztán a változás:)). Nekem végre több szabadidőm van és ha minden igaz, akkor még magamra is jut egy kis idő. Mi  több kell, hogy ma jó napom legyen? Az ember boldogsága az ilyen röpke pillanatokból tevődik össze. Itt ülök és van időm  Írni. Természetesen most is lenne...

Gyermekeinket ajándékba kapjuk. Velünk vannak, aztán elrepülnek... Segíthetünk nekik szárnyakat növeszteni, megmutathatjuk a repülést, de nem repülhetünk helyettük. Amikor szárnyukra bocsátjuk őket lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy mi történik majd. Lessük az első szárnycsapásukat, életük első független lépéseit... Olykor fájhat, hogy már nincs szükségük ránk... Félhetünk attól, hogy nem tanultak meg mindent... vagy, hogy nem bizonyulunk elég jó tanítónak. A hibák elkerülhetetlenek!  Sokan féltik gyermekeiket a repüléstől, ezért inkább lenyesegetik a szárnyaikat. Mások arra hivatkoznak, hogy veszélyes megismerni az újat, hiszen a világban mindenütt csapdák várnak.  Bizalmatlanok, nemtörődők vagy szeretve féltők, a végtermék ugyanaz: törékeny szárnyú madár, aki túl hamar, túl későn, vagy soha nem repül el.

Hiába küszködött, sehogyan sem tudta visszavenni az élettől, amit az elvett tőle. Próbált nem gondolni rá,  de úgy tolakodott jelenébe minden hiánya, mint  szemtelen légy, mely újra s újra visszatér. A fájdalmas gondolatok ott sajogtak benne, késsel sem tudták volna kivágni onnan. Arra gondolt, hogy milyen lett volna ha… és ez a gondolat még inkább emésztette lelkét. Nem tudta elengedni annak a gondolatát, hogy ő is megérdemelte volna, éppen úgy, ahogy gyermekek milliói megérdemlik és meg is kapják. Nem értette, hogy neki miért kellett magára hagyottan élnie és boldogulnia az életben? Őt miért nem kísérte az a féltő anyai tekintet, amely annyi kisgyermeket kísér? Nem nézett senki féltőn utána, ahogy iskolába indult és este hiába várta, senki nem ült le az ágya mellé. Mindezek helyett időről-időre idegen emberek lakásaiban kellett meghúznia magát, idegen szabályokhoz alkalmazkodnia, idegen embereket szeretnie. Azt hitte, hogy az idegen emberek is szeretik őt… Hitte míg rá...

Ha beszélni tudnék elmondanám neked, mindazt, mit egyelőre csak   érzetek, illatok és indulatok kusza halmazából hámozgatok ki. Nézlek és önmagamat látom… önmagam benned. Még nem tudom ki vagyok, várom, hogy meghatározz…   Nem tudom   ki lehetsz te? Életem része, maga az életem...   Úgy függök, mint levél a fán. Ha szél sodorna el holtan hullanék a sárba, lassan temetne el a múló idő. Betakarsz ha fázom, etetsz ha éhezem. Sírok ha sírsz és együtt nevetek veled... Önmagadból való vagyok, lényed része s te vagy az Életem. Életed vagyok én, drága kerted, kicsi kincsed, drágaköved, kincsesládád… Vigyázol rám, mert gyermeked vagyok, mindörökre.

A kép forrása: http://rongybabak.blogspot.com Kedves Angyal! Sok idő telt el mióta nem hiszek benned. Sok idő, mióta könnyes szemmel bizonygattam, hogy mégis létezel és az ajándékokat te hozod. Elszállt az idő,   el azóta mióta ártatlan szemekkel, az ablakon kilesve vártalak. Mindig láthatatlanul jöttél, talpad nem hagyott nyomott. Szárnyad hangtalanul suhogott, ahogy   tovaszálltál a házunk felett, csak sejtettük, hogy ott lebegsz valahol a fehérségben. Most felnőttként várlak és e várakozásban levelet írok neked. Bocsásd meg az eltelt éveket, hogy gyermeki ártatlanságom romjain lépdelve elfelejteni látszom egykori álmaim. Ha erre jársz ne felejts el bepillantani az ablakunkon... Majd fahéjillatú mézeskaláccsal várunk... Ajándékozz meg minket ismét... Hozd el minékünk a Csodát, Őt kire várunk. Szavak nélkül, hangtalanul, időnként hitetlenül de még remélve bízom Benned. Hozz áldást, mosolyt és örömet. Hozz enyhülést a szenvedőnek. Hozd el Őt, a Gyermeket, akire rég váru...