Pillanatok az örökkévalóságban

  Hinnünk kell, hogy a világ jó hely és a jónak ad otthont. Hogy a Gondviselés kisimítja azt amit mi nem tudunk. Hogy a nagy pulóverben a mi csomónk sem hiába való. Keresni minden napnak a saját báját, nem baját 😊 . Belesimulni a mindenségbe, néha vacogva, dideregve, máskor felmelegedve és melegítve. Elfogadni, hogy minden van, mindenhogy. Életünk nem a közösségi médiák kirakata, bárhogy is igekszünk. Hogy időnként magunkra hagyatva élünk, maguntól is elhagyottan. Hogy a sötét órákban sötét gondolataink vannak. Hogy az élet része Minden, szó szerint és átvitt értelemben. Hogy a csendes napok is szépek... a magány egy lehetőség... a bánat átmeneti, akár az öröm 🙈. Mert minden múlandó, és ami fontos az mégis örök. Szívetekben őrizzétek!

Biztosan mindannyiunk számára ismert a “Boldogan éltek, míg meg nem haltak…” kifejezés, amellyel a népmesék szoktak zárulni.  A romantikus filmek is valahol ott szoktak véget érni, ahol a legnagyobb a boldogság, és nem igazán mesélnek arról, hogy mi történik azután.  A szerelem megtapasztalása azt hiteti el, hogy amit átélünk egyedi és megismételhetetlen, csak a mienk, és örökké tart majd. A szerelmesek, amikor a jövőre gondolnak, csak a boldogság perceit látják. Amikor a szerelem  kivándorol az életünkből,  mintha felhőről zuhannánk a végtelenbe…Nem tudjuk hová érkezünk, mi vár ránk, milyen veszélyekkel nézünk szembe. Zuhanás közben két lehetőségünk van:  elengedjük egymás kezét és külön-külön érkezünk a “valóságba”, vagy egymásba kapaszkodva.  Amikor az együttélés során szembetaláljuk magunk a mindennapok gondjaival: lakhatás, megélhetés, munkahelyi elvárások, gyermekek vállalása, nevelése, és az ezzel járó nehézségek, bizony nem vagyunk könn...

Szerettem volna valami biztatót írni az új évre, de most valahogy semmi ilyesféle nem jut  eszembe. Azon morfondírozom, hogy mit számít, hogy 2013, vagy 2014!?  Az évek sorra váltják egymást miközben elmúlik az életünk. A gyermekből felnőtt lesz és neki magának is gyermekei lesznek... Ez reményteli, ugyanakkor lehangoló is. Minden Szilveszter közelebb visz éltünk utolsó megélt évéhez... Ez a dolgok rendeje, átadjuk a helyünk, mi kilépünk míg mások belépnek. Ilyen ez!  Miért is jutnak most ilyenek az eszembe??? Örülnöm kéne az új évnek... Annyi szép dolog vár rám, ránk...  Miért nem tudom átadni magam a boldog várakozás örömének??? Pedig jó lenne!!! Az eszemmel tudom, hogy sok szép napunk lesz, a szívemmel is érzem, és mégis, kattog bennem valami, ami azt mondja, hogy  ez mind nem elég. Időnként talán ti is vagytok így... Időnként  nem tudok megbékülni azzal a monoton élettel, amit élek, miközben tudom, hogy a legtöbb embernek ilyen élet adatik. A le...

Nem születtem székelynek, férjem által lett otthonom a Székelyföld. Éppen ezért talán sok mindent másképp látok, mint azok, akik ide születtek és itt nőttek fel. Gyermekként nem is tudtam elképzelni, hogy Magyarországon kívül még van hely, ahol teljesen szabadon és szégyenkezés nélkül lehet a magyar nyelvet használni. Természetesen használtuk mi is, ez volt az anyanyelvünk, tanulni is tanulhattunk, természetesen a többségi iskolában, ahol az arányok úgy alakultak, hogy a 10 osztályból 2 volt magyar. Jó volt úgy is, örültünk annak is. Emlékszem, hogy amikor először Székelyföldön jártam teljesen megbabonázott az az egyszerű tény, hogy az üzletek falain minden felirat magyarul is szerepelt. KisMagyarország gondoltam, és talán akkor szerettem igazán bele ebbe az érdekes világba.  Székelyföld van, létezik és ezt senki nem vitathatja. Van saját történelme, kultúrája, hagyományai és nem utolsósorban saját nyelve, de még írása is. Az aki csak kicsit is ismeri ezt a világo...

Új időszak köszöntött be az életünkbe, kislányunk bölcsődés lett. Jó anyaként megpróbáltam felkészülni a változásra és természetesen őt is felkészíteni. Nem mondom, hogy nem sikerült, de vannak dolgok, amelyekre bármennyit is készülsz, mégis valahogy felkészületlenül ér. Kívülről nézni a dolgokat, mint egy kirakat ablakából, egészen más, mint mikor veled pörög a film, téged vesz a kamera.  Természetesen jó volt  tudni előre, hogy  jártak már előttünk ezen az úton, és az út járható. Rögös az eleje, de annál kellemesebb, amikor valóban elindulsz rajta. Most kezdem csak élvezni a pozitív hozadékait a dolgoknak. A lányom derűs, egyre ügyesebb és képzeljétek, még a bilire is ráül ordítás nélkül (ez aztán a változás:)). Nekem végre több szabadidőm van és ha minden igaz, akkor még magamra is jut egy kis idő. Mi  több kell, hogy ma jó napom legyen? Az ember boldogsága az ilyen röpke pillanatokból tevődik össze. Itt ülök és van időm  Írni. Természetesen most is lenne...

A reggel úgy kúszott elő a ködből, mint apró kukac a göcsörtös almából. A tükörből egy morcos, nyúzott arcú ismeretlen nő nézett rá... Az életuntság nemcsak a lelkét kínozta, az arcára is kiült. Szemei bambán, fénytelenül néztek vissza és szeme alatt mintha még mélyebben húzódnának a ráncok. Mintha élettelen viaszbáb nézett volna vissza rá, a viasz minden csillogása nélkül. Voltak ilyen napok. Napok, amelyeken minden addigi és eljövendő mulasztásaival szembesült. Napok, amelyek csak önmaga és mások hibáiról szóltak. Ezeken a napokon a homály még rettentőbb volt, a köd még sűrűbb, az ég még távolibb. Ezeken a napokon az önutálat rettenetes mélységekbe tolta és hiába próbált megkapaszkodni, az apró fogódzkodók sorra görcsös tenyerébe törtek. Aludni szeretet volna, mélyen, öntudatlan, menekülni minden vád elől. Az ágy csábítóan, puhán, enyhülést adón csalogatta vissza.  Az álomra, mint megszépítő varázsszerre gondolt, mely minden fájdalmára enyhülést hozhat. Egy pillanatra eljáts...

Amikor a szerelem kibandukolt az életemből, szépen, lassan, alig észrevétlen, én épp téged kerestelek valahol… Közben féltem, hogy megtalállak. Téged kerestelek, vagy inkább benned azt, aki lehettél volna. A nyitva felejtett ajtón tétovázva ment ki... Mi közben csak azon veszekedtünk, hogy az ajtót ki hagyhatta nyitva... Soha nem derül ki. Én azt mondtam, te voltál, te pedig az én szememre vetetted.    Azon a napon ott maradtunk, dideregve. Hideg, huzatos lelkünk felmelegíthetetlenül maradt bennünk. Fogvacogásunk zaja elvert minden szelíd suttogást. Egy idő után már vacogni sem tudtunk, nyüszíteni sem, csak némán, jégbe fagyott szoborként álltunk egymás mellett. Akkor vettük észre, abban a percben, hogy nyitva az ajtó… Az ajtó rég nyitva volt már és messze járt ki kisétált rajta… A nyomok is elvesztek már... Jégszobrunkba fagyva akaratlanul is mereven álltunk, felszegett fejjel, dacosan, büszkén. Az olvadás után rongyként hulltunk össze. A huzat még egy ideig a bordá...

A kép forrása: http://rongybabak.blogspot.com Kedves Angyal! Sok idő telt el mióta nem hiszek benned. Sok idő, mióta könnyes szemmel bizonygattam, hogy mégis létezel és az ajándékokat te hozod. Elszállt az idő,   el azóta mióta ártatlan szemekkel, az ablakon kilesve vártalak. Mindig láthatatlanul jöttél, talpad nem hagyott nyomott. Szárnyad hangtalanul suhogott, ahogy   tovaszálltál a házunk felett, csak sejtettük, hogy ott lebegsz valahol a fehérségben. Most felnőttként várlak és e várakozásban levelet írok neked. Bocsásd meg az eltelt éveket, hogy gyermeki ártatlanságom romjain lépdelve elfelejteni látszom egykori álmaim. Ha erre jársz ne felejts el bepillantani az ablakunkon... Majd fahéjillatú mézeskaláccsal várunk... Ajándékozz meg minket ismét... Hozd el minékünk a Csodát, Őt kire várunk. Szavak nélkül, hangtalanul, időnként hitetlenül de még remélve bízom Benned. Hozz áldást, mosolyt és örömet. Hozz enyhülést a szenvedőnek. Hozd el Őt, a Gyermeket, akire rég váru...

Néha azon gondolkozom, hogy mily rohamosan változik társadalmunk... Csak fejemet kapkodom meglepődve időnként egy-egy újdonságon.  Bárhogy szeretném nem csupán szemlélője vagyok a történéseknek, hanem aktív részese is. Tapasztalom hogyan rendeződnek át  a társadalmi normák, válik értékesség, kívánatossá mindaz, ami azelőtt a teljes jelentéktelenség homályában lapult. Néha eszembe jut dédnagyanyám agyaggal tapasztott háza, kézzel szőtt és vart ruhái, egyszerű mindennapjai. Nem kellett rohannia a boltba és nem kellett tudnia, hogy éppen milyen divatstílushoz igazodjon. Nem nézett reklámokat, TV készüléke  sem volt, talán áram sem volt a lakásban. Egyszerűbb élete volt, pedig nem volt fürdőszobája, és hallani sem hallott uszodáról vagy szaunáról. A kenyeret kézzel dagasztotta és sütötte, nem kellett érte boltba mennie és így volt a hússal, tojással, ruhával, szappannal és mindennel. Teljesen önfenntartó volt! Arra gondoltam, hogy szegény „öreg-mama” mit gondolna a mostani...