Pillanatok az örökkévalóságban

  Hinnünk kell, hogy a világ jó hely és a jónak ad otthont. Hogy a Gondviselés kisimítja azt amit mi nem tudunk. Hogy a nagy pulóverben a mi csomónk sem hiába való. Keresni minden napnak a saját báját, nem baját 😊 . Belesimulni a mindenségbe, néha vacogva, dideregve, máskor felmelegedve és melegítve. Elfogadni, hogy minden van, mindenhogy. Életünk nem a közösségi médiák kirakata, bárhogy is igekszünk. Hogy időnként magunkra hagyatva élünk, maguntól is elhagyottan. Hogy a sötét órákban sötét gondolataink vannak. Hogy az élet része Minden, szó szerint és átvitt értelemben. Hogy a csendes napok is szépek... a magány egy lehetőség... a bánat átmeneti, akár az öröm 🙈. Mert minden múlandó, és ami fontos az mégis örök. Szívetekben őrizzétek!

" Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak..."  Hallgatta és a szívébe valami csendes szomorúság költözött. Nem az zene, az élete miatt. Néha, mint most is, rátört a kétségbeesés. Mintha egy váróteremben ülne vonatra várva.... A vonat nem jön, az élet pedig lassan elrohan mellette. A váróterem piszkos, bűzös falai, kongó csöndje úgy élt emlékében, mint ez a perc. Ugyanolyan elhagyatott volt a lelke... Szállni szeretett volna, levetkőzni mindazt, mi megkötötte. Nem is vonatra, szárnyakra vágyott. Erős, izmos szárnycsapásokkal magasra szállna... az egekig fel, majd egyetlen nekifutással körbeszárnyalná a földet. A tenger felett beszippantaná annak sós illatát, a szél a szárnyaiba kapna és gyönyörű  madárteste a vízben csillogva tükröződne vissza. Meleg napsütésre vágyott, didergő lelkét melengető sugarakra. Hatalmas, szikrázó napsütésben fürdőző, vakítóan fehér hóval fedett hegyek közé... Mély barlangok mélyére... Sivatagi homok fölött szállni... Hogy ...

Mély fájdalommal gondolt a halálra. A végleges megsemmisüléstől félt, hogy vele együtt majd meghal minden érzés és gondoltat benne. Éles késként hasított belé a tudat, hogy az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy megbékélten itt lehessen hagyni.  Most, hogy az élet még vibrált benne, nem tudta elképzelni, hogy egyszer csak sötétség és némaság veszi majd körül. Elképzelte, hogy ott fekszik majd öntudatlan, csupán emlékmása lesz régi önmagának. Élet nélkül csak egy mozdulatlan test lesz,  érzések,  gondolatok és emlékek nélkül. Egy test, ami nem Ő, hiszen minden ami lényeg, már nem lesz benne. Az életével elillan minden, ami addig fontos volt. Ha erre gondolt, úgy érezte, hogy az emberek hiábavalóságokon fáradoznak.  A Prédikátor szavai tértek újra s újra vissza. Nem akart erre gondolni, pedig tudta, hogy egyszer majd kell. Remélte, hogy sok ideje van még, pedig soha nem ismeri az ember az időt. Ma még van, a szíve még dobban és pumpálja a vért körbe-körbe, de a holn...