Pillanatok az örökkévalóságban

" Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak..."  Hallgatta és a szívébe valami csendes szomorúság költözött. Nem az zene, az élete miatt. Néha, mint most is, rátört a kétségbeesés. Mintha egy váróteremben ülne vonatra várva.... A vonat nem jön, az élet pedig lassan elrohan mellette. A váróterem piszkos, bűzös falai, kongó csöndje úgy élt emlékében, mint ez a perc. Ugyanolyan elhagyatott volt a lelke... Szállni szeretett volna, levetkőzni mindazt, mi megkötötte. Nem is vonatra, szárnyakra vágyott. Erős, izmos szárnycsapásokkal magasra szállna... az egekig fel, majd egyetlen nekifutással körbeszárnyalná a földet. A tenger felett beszippantaná annak sós illatát, a szél a szárnyaiba kapna és gyönyörű  madárteste a vízben csillogva tükröződne vissza. Meleg napsütésre vágyott, didergő lelkét melengető sugarakra. Hatalmas, szikrázó napsütésben fürdőző, vakítóan fehér hóval fedett hegyek közé... Mély barlangok mélyére... Sivatagi homok fölött szállni... Hogy ...

Tegnap számoltam utána, hogy napi két órát gyalogolok. Ezt az időt  a lakásunk és a bölcsőde között való ingázás veszi fel. Fél óra oda (hozzáteszem,  sietve) fél óra vissza, és ez megszorzandó 2-el. Jó kis testmozgás, nem kell fitneszre járni. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egy kilóval kevesebb is lettem, ami két hét alatt nem is olyan rossz eredmény. Minap azon mérgelődtem, hogy ugyan miért is kell nekem gyalog járni? Természetesen ennek több oka is van, de a legszámottevőbb az, hogy se autónk, se hajtásim. (Sokan nem is értik, hogy hogy lehet manapság autó nélkül élni. Hát így! Sokat gyalogolva, néha buszozva, ritkán meg taxival. Még szerencse, hogy nem nagy a város.). Szóval többnyire gyalogosan járok és élvezem ennek minden áldását és átkát. Végig is gondoltam valamelyik nap próbálva mérlegre tenni  az előnyöket és hátrányokat. Bármilyen hihetetlen is, az előnyük kerekedtek felül. Íme: Két óra gyaloglás kb. 700-750 kalória veszteséget jelent, ezáltal termész...

Mély fájdalommal gondolt a halálra. A végleges megsemmisüléstől félt, hogy vele együtt majd meghal minden érzés és gondoltat benne. Éles késként hasított belé a tudat, hogy az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy megbékélten itt lehessen hagyni.  Most, hogy az élet még vibrált benne, nem tudta elképzelni, hogy egyszer csak sötétség és némaság veszi majd körül. Elképzelte, hogy ott fekszik majd öntudatlan, csupán emlékmása lesz régi önmagának. Élet nélkül csak egy mozdulatlan test lesz,  érzések,  gondolatok és emlékek nélkül. Egy test, ami nem Ő, hiszen minden ami lényeg, már nem lesz benne. Az életével elillan minden, ami addig fontos volt. Ha erre gondolt, úgy érezte, hogy az emberek hiábavalóságokon fáradoznak.  A Prédikátor szavai tértek újra s újra vissza. Nem akart erre gondolni, pedig tudta, hogy egyszer majd kell. Remélte, hogy sok ideje van még, pedig soha nem ismeri az ember az időt. Ma még van, a szíve még dobban és pumpálja a vért körbe-körbe, de a holn...

Egy megfelelő szó, mondat, kifejezés után kutatott. Szeretett volna megszólalni, valami kedveset, vigasztalót mondani, de mint általában, most sem jutott eszébe semmi. Csak nézte azt a másik arcot, éjfekete szemeit, a szeméből induló cseppeket.. Lesütött szemmel állt, mintha szégyellte volna szótlanságát. Érezte, hogy mondania kéne valamit, az agya őrülten kalapált  keresett, kutatott… de semmi. Úgy ülte meg a némaság, mint üres káposztáshordóban a csend. Ismerősként köszöntött rá a szituáció, minden porcikájában ott terpeszkedett már. Kéne valamit mondani, tenni,, de ő nem mond, tesz semmit. Csak a “kéne” jár az eszében .   Megfelelni - kisgyermek kora óta a legfontosabb törvényként vésődött be elméjébe az érzés. Megfelelni, beolvadni, elvegyülni. Jó, szófogadó gyermeknek lenni, nemlázadó kamasznak, komoly, kimért felnőttnek. És most itt áll szótlanul, belesülve a leckébe. Talán ha nem akarná annyira, talán ha nem figyelne arra, ami ő, hanem csak arra, ami a másik. Kép...