Pillanatok az örökkévalóságban

  Hinnünk kell, hogy a világ jó hely és a jónak ad otthont. Hogy a Gondviselés kisimítja azt amit mi nem tudunk. Hogy a nagy pulóverben a mi csomónk sem hiába való. Keresni minden napnak a saját báját, nem baját 😊 . Belesimulni a mindenségbe, néha vacogva, dideregve, máskor felmelegedve és melegítve. Elfogadni, hogy minden van, mindenhogy. Életünk nem a közösségi médiák kirakata, bárhogy is igekszünk. Hogy időnként magunkra hagyatva élünk, maguntól is elhagyottan. Hogy a sötét órákban sötét gondolataink vannak. Hogy az élet része Minden, szó szerint és átvitt értelemben. Hogy a csendes napok is szépek... a magány egy lehetőség... a bánat átmeneti, akár az öröm 🙈. Mert minden múlandó, és ami fontos az mégis örök. Szívetekben őrizzétek!

Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter is... Eszembe jutott, hogy már két éve halasztgatom ennek a levélnek a megírását... Emlékszel??? Három éve levelet írtam Neked... kértem Tőled valamit... ( http://melegkabat.blogspot.ro/2010/12/level-az-angyalhoz.html ) Én megírtam a levelet és lassan kezdtem is feledni a dolgot... De Te nem feledted el... Készültél rá, mint amikor egy fontos ajándék kiválasztására készül az ember. Találhattál volna neki jobb szülőket, mégis ránk esett a választásod. Olyasvalamit láttál  bennünk, amit mi magunk sem látunk magunkban. Köszönöm az elmúlt két évet, és az azt megelőző várakozás éveit. Hogy  időt adtál a felkészülésre... Most már tudom, hogy szükségem volt rá, mármint az időre.  Szükségem volt megélni mindazt, ami velem történt. Hogy nem csak a jó dolgokért lehetek hálás...  Elmúlt a Karácsony és boldogan nézek kislányom gyönyörű szemébe... ha hiszed, ha nem, tükröződöl benne. Talán csak én látom...  Most, h...

Mély fájdalommal gondolt a halálra. A végleges megsemmisüléstől félt, hogy vele együtt majd meghal minden érzés és gondoltat benne. Éles késként hasított belé a tudat, hogy az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy megbékélten itt lehessen hagyni.  Most, hogy az élet még vibrált benne, nem tudta elképzelni, hogy egyszer csak sötétség és némaság veszi majd körül. Elképzelte, hogy ott fekszik majd öntudatlan, csupán emlékmása lesz régi önmagának. Élet nélkül csak egy mozdulatlan test lesz,  érzések,  gondolatok és emlékek nélkül. Egy test, ami nem Ő, hiszen minden ami lényeg, már nem lesz benne. Az életével elillan minden, ami addig fontos volt. Ha erre gondolt, úgy érezte, hogy az emberek hiábavalóságokon fáradoznak.  A Prédikátor szavai tértek újra s újra vissza. Nem akart erre gondolni, pedig tudta, hogy egyszer majd kell. Remélte, hogy sok ideje van még, pedig soha nem ismeri az ember az időt. Ma még van, a szíve még dobban és pumpálja a vért körbe-körbe, de a holn...

Istenre gondolt... Ő is, mint általában az emberek, hinni akarta, hogy minden ami történik a mindenségben, nem csupán puszta véletlenek sorozata. Hinni akarta, hogy van valamiféle Gondviselés, ami vigyáz a mindenségre, mintegy a tenyerén tartva azt. Nem mint személyre gondolt Rá. Nem is mint mint olyanra, aki egy imádság hatására "lenyúl" az egekből és"elintézi" a dolgot. Nem tudta megfogalmazni, hogy hogyan, mi módon létezik, de hinnie kellett, hogy van valami, ami értelmet ad ennek a mókuskeréknek. Az élet Isten nélkül kilátástalannak tűnt, hiszen véges, és igazságtalan. Az élet Isten nélkül hiábavalóság. Az egyházak által "tanított" Istenben viszont nem tudott hinni. Úgy gondolta, hogy az egyház tanítása valamiféle nagyon egyszerű levonata a valóságnak. Nem hitte, hogy van valamiféle számonkérés az élet végén, sokkal inkább úgy gondolta, hogy tetteink következményei a jelenben hatnak, ugyanakkor jövőt is formálnak. Hitt abban, hogy egy rossz döntés...

A kép forrása: http://rongybabak.blogspot.com Kedves Angyal! Sok idő telt el mióta nem hiszek benned. Sok idő, mióta könnyes szemmel bizonygattam, hogy mégis létezel és az ajándékokat te hozod. Elszállt az idő,   el azóta mióta ártatlan szemekkel, az ablakon kilesve vártalak. Mindig láthatatlanul jöttél, talpad nem hagyott nyomott. Szárnyad hangtalanul suhogott, ahogy   tovaszálltál a házunk felett, csak sejtettük, hogy ott lebegsz valahol a fehérségben. Most felnőttként várlak és e várakozásban levelet írok neked. Bocsásd meg az eltelt éveket, hogy gyermeki ártatlanságom romjain lépdelve elfelejteni látszom egykori álmaim. Ha erre jársz ne felejts el bepillantani az ablakunkon... Majd fahéjillatú mézeskaláccsal várunk... Ajándékozz meg minket ismét... Hozd el minékünk a Csodát, Őt kire várunk. Szavak nélkül, hangtalanul, időnként hitetlenül de még remélve bízom Benned. Hozz áldást, mosolyt és örömet. Hozz enyhülést a szenvedőnek. Hozd el Őt, a Gyermeket, akire rég váru...