Pillanatok az örökkévalóságban

A reggel úgy kúszott elő a ködből, mint apró kukac a göcsörtös almából. A tükörből egy morcos, nyúzott arcú ismeretlen nő nézett rá... Az életuntság nemcsak a lelkét kínozta, az arcára is kiült. Szemei bambán, fénytelenül néztek vissza és szeme alatt mintha még mélyebben húzódnának a ráncok. Mintha élettelen viaszbáb nézett volna vissza rá, a viasz minden csillogása nélkül. Voltak ilyen napok. Napok, amelyeken minden addigi és eljövendő mulasztásaival szembesült. Napok, amelyek csak önmaga és mások hibáiról szóltak. Ezeken a napokon a homály még rettentőbb volt, a köd még sűrűbb, az ég még távolibb. Ezeken a napokon az önutálat rettenetes mélységekbe tolta és hiába próbált megkapaszkodni, az apró fogódzkodók sorra görcsös tenyerébe törtek. Aludni szeretet volna, mélyen, öntudatlan, menekülni minden vád elől. Az ágy csábítóan, puhán, enyhülést adón csalogatta vissza.  Az álomra, mint megszépítő varázsszerre gondolt, mely minden fájdalmára enyhülést hozhat. Egy pillanatra eljáts...

Mindig féltem az anyaságtól. Nehéz megmagyarázni, hogy pontosan mitől, melyik szegmensétől. Talán attól leginkább, hogy nem leszek képes meghozni majd a szükséges áldozatokat. Talán banálisnak  - és most már megmosolyogni valónak tűnik számomra is- de attól tartottam, hogy éjszaka lusta leszek felkelni hozzá, hogy nem bírom ki majd ha ordít és még sorolhatnám...  "Áldozatvállalás",  valahogy mindig ezt a gondolatot asszociáltam az anyasággal. Amúgy biztosan nem véletlenül. Talán saját hozott dolgaim is erre csengenek rá, de mai társadalmunk   visszhangjaiban sincs ez másként.  Mindig az járt a fejemben, hogy  miről kell majd lemondanom.  A  lemondás és felelősségvállalás súlyos előképe nem engedte meglátnom az ezek mögött sejlő örömöt és boldogságot. Aggódtam amiatt, hogy nem leszek képes megfelelni, hogy nem tudok majd 100%-ot hozni. Hogy nincs bennem elég szeretet és lemondás... Most, hogy gyermekem van mosolygok ezeken a dolgokon. Már t...

Testv érek voltak! Ez a  tény kitörölhetetlenül bevésődött lelkük apró zsigereibe, még akkor is ha olykor nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Egy vérből valók voltak, nagyszüleik, szüleik azonosak, génjeik egy része is. Senkivel nem osztozhatnak közösebb sorsban. Ugyanazok a szabályok irányították életüket, ugyanazokat az értékek próbálták szüleik átadni nekik és ugyanazon hibák mentén folyt a nevelésük. Olyan elszakíthatatlan kötelék ez, amely életük utolsó másodpercéig megmarad, talán azon túl is... Az ember azt gondolná, hogy az idő, a távollét, gyűlölet, vagy harag képes eltörölni ezt a kötödést. Nem képes! Ugyanúgy, ahogy a szülő-gyermek kapcsolatot sem! Lehet az férges, de ugyanolyan erős marad romlottságában is. Ugyanúgy vágyjuk mindig a szeretetet azoktól, akik a legközelibbek számunkra. Ők a vérünk, génjeink egy részén osztozunk, szokásainkon, értékeinken is. Tulajdonságaink egy része, akár jó, akár rossz is légyen az, velük közös.  A testvér a legnag...

Reggel munkába jövet aggasztó és elgondolkodtató jelenségre lettem figyelmes. A 20 perces út során összesen négy szemétben kotorászó asszony akadt utamba, mindegyik vállán egy nagy rafiaszatyor, gondolom abba gyűjtögették összeguberált “kincseiket”. Ahogy a dombon ereszkedtem lefele azon gondolkodtam, hogy vajon  ezek az asszonyok milyen életet élnek…?  Elképzeltem őket, amint füstös konyháikban kavargatnak és örülnek, mert van mit enni adni a gyerekeknek. Hortyogó férjeik mellett vajon virrasztanak-e éjjel és ábrándoznak-e másmilyen világról?  Azon tűnődtem, hogy hogyan lehet embernek maradni ott, ahol a kutyámat is sajnálnám hagyni? Szörnyű, szánalmas és kiábrándító… de vajon ezek az asszonyok is így látják-e világuk? Hajlamos vagyok nem érteni, hogy mi ad erőt ezeknek az asszonyoknak? Mi az a csoda, ami nekilendíti őket minden új napnak? Miféle életösztön munkálkodik ezekben az asszonyokban? Olyanok, mint én néha elkeseredünk, mert nem jut egy-egy új ruhára, búto...

Behunyta szemét. Egy percre szerette volna kizárni az állandóan feléje nyújtózó világot.  Mindannyian,  a főnöke, az anyja, a férje, a gyerekei ... mind akartak valamit. Még az az idegen koldus az utcán, az is remélte, hogy megszánja.  Az egész világ feléje nyújtotta kezét és részt kért  magának.  Próbált nem gondolni Rájuk, mindazokra, akik életének valahogyan részeivé váltak. Csupán pár percre vágyott, pár percre, amit önmagéért élhet. Behunyt szemmel próbált nem gondolni az előtte tornyosuló határidőkre,... Próbált eltávolodni azoktól a gondoktól, amelyek naponta égették lelkét. Nem érdekelte, hogy ezen gondok nélkül örömeitől is egyre távolabb kerül... Úgy akart lenni csak, mint a muskátlik az ablakában, ösztönösen, nem aggódva a holnap történései miatt. Úgy akart lenni, mint egy darab fa, kő, márvány... Nem lehetett! Még élt, lélegzett, gondolt... még lüktetett ereiben a vér. Valami belül lökött egyet rajta. Kinyitotta  szemét... Élete merevedett ki...

Fülöp Miklós: Ablak Irodája ablakából kinézve a tejszerű ködbe burkolódzott eget látta, amelybe a szomszéd torony órája úgy lógott bele, mintha felülről  láthatatlan szalagok tartották volna. Egy hajdan jobb időket látott italos üveg árválkodott az ablakpárkányon, mintha azon gondolkozna, hogy ugorjon-e, vagy maradjon. Maradt! Napok, vagy talán hetek óta állt már ott, nem siettette semmi.  Amúgy is minden ólomlábakon vánszorgott, s a délelőtt köszvényes, hajlott háttal köszöntött rájuk ismét. Nem volt nagy iroda, szép, sőt rendezett sem. A helyhiány miatt a földön sorakoztak az amúgy polcra szánt dolgok.  A kábelek hosszan tekergőztek, a padlószőnyeg helyenként felkunkorodott, a nyitott ablakon pedig úgy szálltak ki az álmok, mint ősszel elröpülő madarak. Csak a számítógép billentyűjének kattogása zavart bele néha a csendbe. Egy-egy billentyű néha beragadt nagy odafigyelést igényelve a gépelni vágyó részéről.  Mindenki  szöszölt valami fölött. Jelentés...

Néha azon gondolkozom, hogy mily rohamosan változik társadalmunk... Csak fejemet kapkodom meglepődve időnként egy-egy újdonságon.  Bárhogy szeretném nem csupán szemlélője vagyok a történéseknek, hanem aktív részese is. Tapasztalom hogyan rendeződnek át  a társadalmi normák, válik értékesség, kívánatossá mindaz, ami azelőtt a teljes jelentéktelenség homályában lapult. Néha eszembe jut dédnagyanyám agyaggal tapasztott háza, kézzel szőtt és vart ruhái, egyszerű mindennapjai. Nem kellett rohannia a boltba és nem kellett tudnia, hogy éppen milyen divatstílushoz igazodjon. Nem nézett reklámokat, TV készüléke  sem volt, talán áram sem volt a lakásban. Egyszerűbb élete volt, pedig nem volt fürdőszobája, és hallani sem hallott uszodáról vagy szaunáról. A kenyeret kézzel dagasztotta és sütötte, nem kellett érte boltba mennie és így volt a hússal, tojással, ruhával, szappannal és mindennel. Teljesen önfenntartó volt! Arra gondoltam, hogy szegény „öreg-mama” mit gondolna a mostani...

Szeretett így  behunyt szemmel feküdni, végignyújtózva az ágyon… Mindenféle dolgok tolongtak elméje kapuja előtt… aznapi események jutottak eszébe… Szomorúan, szinte lemondással konstatálta, hogy ismét minden holnapra maradt: a kifizetetlen számla, a mosás, a mára betervezett tanulás… Haragudott magára. Haragudott, mert nap, mint nap ugyanazt játszotta el magával… “Majd holnap” gondolta, “majd holnap”. Aztán ahogy a holnap besétált az ajtón ő  újra bújócskázni kezdett. Úgy lopakodott a feladatok elől, mint riadt állat, ha érzékszervei veszélyt jeleznek. Nem tudta, hogy milyen veszély leshet rá, nem értette, pedig próbálta. Nem akarta elfogadni, hogy felelőtlen, más magyarázat után kutatott, mert ez előbbi túl profán lett volna. Próbálta elhessegetni magától  ezeket a gondolatokat. Nem akart elszomorodni, beleesni abba a tompultságba, amibe folyton bele szokott esni. Reménytelen próbálkozásnak tűnt. Ott feküdt elernyedt tagokkal, de a gondolatok, mint gyors áramkörök...