Pillanatok az örökkévalóságban

  Hinnünk kell, hogy a világ jó hely és a jónak ad otthont. Hogy a Gondviselés kisimítja azt amit mi nem tudunk. Hogy a nagy pulóverben a mi csomónk sem hiába való. Keresni minden napnak a saját báját, nem baját 😊 . Belesimulni a mindenségbe, néha vacogva, dideregve, máskor felmelegedve és melegítve. Elfogadni, hogy minden van, mindenhogy. Életünk nem a közösségi médiák kirakata, bárhogy is igekszünk. Hogy időnként magunkra hagyatva élünk, maguntól is elhagyottan. Hogy a sötét órákban sötét gondolataink vannak. Hogy az élet része Minden, szó szerint és átvitt értelemben. Hogy a csendes napok is szépek... a magány egy lehetőség... a bánat átmeneti, akár az öröm 🙈. Mert minden múlandó, és ami fontos az mégis örök. Szívetekben őrizzétek!

Második gyermekem születése után sajnos nem igazán van időm írni. Nem tudom ti anyukák, hogy vagytok ezzel, de állandóan fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Pedig CSAK itthon vagyok a picivel, még a házimunkát is foghiányosan tudom végezni. Néha azon gondolkozom, hogy valamit biztosan nagyon elszúrok... Szóval nem igazán jut időm írni. Most is csak pár percre léptem be, és ahogy hallom meg is ébredt a lelkem. Ez egy ilyen gyors bejegyzés :) Ti hogy menedzselitek az időtöket? A kimerültséggel mit kezdetek? Néha úgy folyok szét a tennivalók között, mint a képen látható homok... Ti hogyan csináljátok?

" Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak..."  Hallgatta és a szívébe valami csendes szomorúság költözött. Nem az zene, az élete miatt. Néha, mint most is, rátört a kétségbeesés. Mintha egy váróteremben ülne vonatra várva.... A vonat nem jön, az élet pedig lassan elrohan mellette. A váróterem piszkos, bűzös falai, kongó csöndje úgy élt emlékében, mint ez a perc. Ugyanolyan elhagyatott volt a lelke... Szállni szeretett volna, levetkőzni mindazt, mi megkötötte. Nem is vonatra, szárnyakra vágyott. Erős, izmos szárnycsapásokkal magasra szállna... az egekig fel, majd egyetlen nekifutással körbeszárnyalná a földet. A tenger felett beszippantaná annak sós illatát, a szél a szárnyaiba kapna és gyönyörű  madárteste a vízben csillogva tükröződne vissza. Meleg napsütésre vágyott, didergő lelkét melengető sugarakra. Hatalmas, szikrázó napsütésben fürdőző, vakítóan fehér hóval fedett hegyek közé... Mély barlangok mélyére... Sivatagi homok fölött szállni... Hogy ...

Egyedül volt, végre. Szerette ezeket a csendes délelőttöket, amikor semmire sem kellett odafigyelni, csak úgy egymaga lehetett. Nem kellett gondolkozni, gondoskodni, felelősséget vállalni... Tudta, hogy nem sokáig lesz így, új feladatok, kihívások várták. Egy új élet növekedett benne, ami nemsokára világra jönni készült. Addig még annyi elintéznivalója volt.... De most csak ült, a magány csendes percei jóleső örömöt adtak. Jó zenét hallgatott, kávét kortyolt és csak úgy volt a földön. Jó néha így lenni! A zene simogatta lelkét... Szomorú dal, de most nem vágyott másra. Érzéseket akart. A nagy pörgésben napok óta nem tudott önmagára figyelni. Úgy érezte, hogy a pörgés szívtelenül préseli össze, majd mint egy használt rongybabát ledobja. Persze kell az is, mert az ember szíve dobog és időnként érezni akarja az ütemét. A pörgésben együtt vágtatsz a dolgokkal... Mókuskerék: bekap, felcsavar és kidob. Néha bántotta, hogy nem tud kitörni.  Egyedül volt... Azokra gondolt, akiket szeret...

Ha úgy tudnék írni, ahogy a lelkem megrezzen  egy-egy jó zene ritmusára... Ha csak a töredékét le tudnám írni... De nem tudom, mert a zenét nem lehet leírni. Próbálkozni lehet ugyan, de csak valami torz hasonmása a valóságnak.  Most szól a zene, már legalább ötödjére ugyanaz, hiszen megunhatatlan. A lelkem ugrabugrál és a kezem ritmusra üti a billentyűket.  Szép napot mindenkinek! 

Széles szemöldöke, sötéten csillogó szemei, kissé nagyra sikeredett orra és finoman ívelt szája volt. Alig-alig emlékszem már, de van egy fényképem, az egyetlen tárgyi emlékem Róla. Egy szobor mellett állunk, Ő és két kis tanítványa. Én az egyik. Tizenéves falusi fruska voltam, középszerű lány. Ők, ő és a felesége, mégis megláttam  bennem  valamit. Olyanok voltak együtt, mint ama versbeli  két  nyárfa.  Szerettem őket, mint második szüleimet, de mint ahogy az lányokkal lenni szokott, Őt kicsit jobban. A tudása végtelennek tűnt. Egy-egy látogatásomkor sorra kerültek le a polcról a könyvek. Lemezekről hallgattuk a klasszikusokat... Tágítani igyekeztek az elmém, s a lelkem repülni tanult velük.Olyan utat mutattak, amiről álmodni sem mertem azelőtt.  Emlékszem egyszer azt taglalta, hogy az ember életében válaszutak vannak, végtelen sok lehetőség. Vannak olyan választások, amelyek teljesen új pályára tesznek. Foglalkoztatta a gondolat, hogy  ezek ...

Jó pár évvel ezelőtt találkoztam egy asszonnyal, akit a kislánya miatt kerestem fel. Mélyen rögzült bennem az a  találkozás, az asszony bánatos arca, kifakult szemei. Sokszor eszembe jut, és ilyenkor arra gondolok, hogy mennyire meghatároz minket az a közeg, amiben élni kényszerülünk Azt tanuljuk, hogy születése pillanatában minden ember egyenlő, ugyanazon jogokkal. Ez így van és mégis, amikor megszületünk valahogy megpecsételődik a sorsunk. Egyeseket drága babahordozókban visznek haza, minden rezdülésüket készülékek sora figyeli, pisszenésükre ugrik a segítség. Később ők azok, akik magánbölcsődékbe járnak, pár évesen idegennyelvet tanulnak...  De vannak a mások, azok, akiket egyáltalán nem visznek haza. Értük nem jön gondoskodó szülő, nem figyeli őket drága kamera, értük nem riaszt be a légzésfigyelő. Ők az "otthagyottak". Ez a kislány is egy olyan "otthagyott" kislány volt. Nekem az anyukáját kellett megkeresnem és tudakozódnom a szándékairól. Meg is talált...

Lehunyta szemét és próbált nem gondolni semmire. Néha éreznie kellett, hogy csak önmagáért van. Befele nézett, keresett valamit... A mókuskerékben forogva ritkán volt alkalma erre. A terítésre, majd vasalásra váró ruhák, a kagylóban tornyosuló mosatlan, a mindennapok unalmas feladatai ritkán engedték el. Most is, ahogy épp kirázta volna őket , mint ócska kacatokat egy poros zsákból, most is visszakúsztak elméjébe. És nem csak ők jöttek... Valamiféle rossz érzést is hoztak magukkal, hogy nincs a helyén. Nincs a gyerek mellett... Nem végzi a házi munkát ...  Nem néz TV-t, nem navigál a neten... Nincs barátokkal... Nem kávézik a kedvesével... Istenem, ennyi az élete???  Néhány apró, ismétlődő mozzanat?! Mókuskerék. Mindig elszomorodott, ha erre gondolt. Pedig tulajdonképpen semmi  oka nem volt a szomorúságra. Sokkal többet kapott az élettől, mint amit valaha is remélt. Többet! Nagy dolog ez! Ha erre gondolt valamiféle békés érzés fogta el. Mindene megvolt, ami boldoggá teh...

" Lépd át a mesebirodalom kapuját és tarts velünk a nagy utazáson."  Június 1-én, gyermeknapon, Spsiszentgyörgy főterén, az előző évekhez hasonlóan egyesületünk is részese lesz gyermeknapi forgatagnak. Ügyességi vetélkedőkkel, tombolával, lufihajtogatással, arcfestéssel várunk minden kicsit és nagyot.

Ült némán, könnyeit nyelte volna... A fájdalom, mint  hirtelen jött golyó, egyre mélyebbre fúródott benne.Ősi ösztöne csalhatatlanul jelezte a veszélyt. Pusztító tornádóként tombolt volna... zivatarként... mindent elsöprő árként... De ehelyett csak ült némán.  Próbált eszénél maradni, miközben érezte, hogy szétcsúszik minden. Mindig is tudta, hogy egyszer lesz egy ilyen pillanat... Rég készült már rá... Készült rá, és közben remélte, hogy mégsem jön el. Az ajtó nyitva és jeges szelek markolásznak be rajta. Összehúzza magát, egyre kisebbre görnyed, mint csecsemő, oly tehetetlenül fekszik. Nyöszörögne, de reménye sincs arra, hogy valaki hallja. Rég elzárt emlékek élednek újjá benne.  Majd holnap! Ma nem akart még gondolni rá. Aludni vágyott, az álom enyhet adó felejtése után sóvárgott leginkább.  A feje mázsás súlyként húzta, egyre mélyebb és sötétebb árnyak felé. Szüksége volt valami kis vigaszra.  Kábítani magát még egy kicsit. Az álmok kábulatába menekül...

Pillanatok az örökkévalóságban: Elröppenő álom...

A nap csak nemrég kúszott fel az égre, ő pedig munkába igyekezett. A léptei halkan koppantak a járdán... Az út másik oldalán egy férfi az autója körül matatott. Látásból jól ismerte már, hiszen nap mint nap találkoztak. (Ugyanúgy, mint annak idején azzal a nővel... Már három éve. Istenem, hogy telik az idő!) A férfi rövid ujjú ingben volt, amit furcsállott, mert egyáltalán nem volt meleg. Csak egy pillantást vetett rá, és közben azon gondolkodott, hogy milyen ember lehet, hogyan él? Vajon olyan gondoskodó, mint amilyennek ő ebből az egyszerű gesztusból megítéli? Szinte naponta látta, ahogy a feleségének készíti elő az autót. Télen letisztogatta az ablakokat, begyújtotta a motort...  Számára kedves gesztusnak tűnt, ugyanakkor kíváncsi lett volna, hogy a feleség annak találja-e? Sylwia Bugle: lovely rainy morning Szemben egy cigány asszony  épp a szemétben guberált. Szerdánként szokta őt látni, ahogy szekérkéjével gyűjti be "kincseit". A szekérkén már volt néhány szatyor...

Múltat temetni gyűltek össze mind. Elsiratni... elgyászolni... elengedni...   Drága halottaik egytől egyig, megvalósulatlan boldogságok... szépséges álmok... kútba hullt pusztulások.  Jöttek még egyszer elfájni a múltat, a jelent s talán a jövendőt. Jöttek, mert jönniük kellett, mert valahol, valamiképp így rendeltetett. Mert a fogaskerekek megakadtak... és a lemez járt körbe-körbe, újra s újra  mindig ugyanaz a idegesítő dallam... Ott kattogott  minden egyes hangjegye bennük, időnként halkulni látszott, máskor hangosodni, de soha nem némult el egészen.  A FÁJDALOM zenéje. Átéli  mindenki, aki elveszít valami drágát. Végérvényesen megszűnik valami, bezárul egy ajtó. Egyesek előtt  becsapják, míg mások maguk sétálnak ki rajta. Nincs különbség, bár időnként ezt hinni véljük. Ott ültek, valamiképp sorstársai egymásnak és mégis egytől-egyig megismételhetetlen sorssal. Lélekben összekapcsolódtak... Együtt rezdültek, mint egy finom dallam... És a...

Biztosan mindannyiunk számára ismert a “Boldogan éltek, míg meg nem haltak…” kifejezés, amellyel a népmesék szoktak zárulni.  A romantikus filmek is valahol ott szoktak véget érni, ahol a legnagyobb a boldogság, és nem igazán mesélnek arról, hogy mi történik azután.  A szerelem megtapasztalása azt hiteti el, hogy amit átélünk egyedi és megismételhetetlen, csak a mienk, és örökké tart majd. A szerelmesek, amikor a jövőre gondolnak, csak a boldogság perceit látják. Amikor a szerelem  kivándorol az életünkből,  mintha felhőről zuhannánk a végtelenbe…Nem tudjuk hová érkezünk, mi vár ránk, milyen veszélyekkel nézünk szembe. Zuhanás közben két lehetőségünk van:  elengedjük egymás kezét és külön-külön érkezünk a “valóságba”, vagy egymásba kapaszkodva.  Amikor az együttélés során szembetaláljuk magunk a mindennapok gondjaival: lakhatás, megélhetés, munkahelyi elvárások, gyermekek vállalása, nevelése, és az ezzel járó nehézségek, bizony nem vagyunk könn...

Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter is... Eszembe jutott, hogy már két éve halasztgatom ennek a levélnek a megírását... Emlékszel??? Három éve levelet írtam Neked... kértem Tőled valamit... ( http://melegkabat.blogspot.ro/2010/12/level-az-angyalhoz.html ) Én megírtam a levelet és lassan kezdtem is feledni a dolgot... De Te nem feledted el... Készültél rá, mint amikor egy fontos ajándék kiválasztására készül az ember. Találhattál volna neki jobb szülőket, mégis ránk esett a választásod. Olyasvalamit láttál  bennünk, amit mi magunk sem látunk magunkban. Köszönöm az elmúlt két évet, és az azt megelőző várakozás éveit. Hogy  időt adtál a felkészülésre... Most már tudom, hogy szükségem volt rá, mármint az időre.  Szükségem volt megélni mindazt, ami velem történt. Hogy nem csak a jó dolgokért lehetek hálás...  Elmúlt a Karácsony és boldogan nézek kislányom gyönyörű szemébe... ha hiszed, ha nem, tükröződöl benne. Talán csak én látom...  Most, h...

Szerettem volna valami biztatót írni az új évre, de most valahogy semmi ilyesféle nem jut  eszembe. Azon morfondírozom, hogy mit számít, hogy 2013, vagy 2014!?  Az évek sorra váltják egymást miközben elmúlik az életünk. A gyermekből felnőtt lesz és neki magának is gyermekei lesznek... Ez reményteli, ugyanakkor lehangoló is. Minden Szilveszter közelebb visz éltünk utolsó megélt évéhez... Ez a dolgok rendeje, átadjuk a helyünk, mi kilépünk míg mások belépnek. Ilyen ez!  Miért is jutnak most ilyenek az eszembe??? Örülnöm kéne az új évnek... Annyi szép dolog vár rám, ránk...  Miért nem tudom átadni magam a boldog várakozás örömének??? Pedig jó lenne!!! Az eszemmel tudom, hogy sok szép napunk lesz, a szívemmel is érzem, és mégis, kattog bennem valami, ami azt mondja, hogy  ez mind nem elég. Időnként talán ti is vagytok így... Időnként  nem tudok megbékülni azzal a monoton élettel, amit élek, miközben tudom, hogy a legtöbb embernek ilyen élet adatik. A le...

Ilyenkor, Karácsony táján vágyunk a tökéletességre... Nem tudom miért, de szinte kényszeres vágyat érzünk arra nézve, hogy egy idealizált világot teremtsünk magunk köré. Minden ezt a vágyunkat hivatott kiszolgálni: a feldíszített lakás,  a gondosan megtervezett ételsor, a szépen csomagolt ajándékok, és persze (de nem utolsó sorban) maga a pompázatos fa. Ezen  vágyunkat táplálják a szépen berendezett kirakatok, a rádióban hetek óta szóló karácsonyi dalok és persze a szomszédok, kollégák, akikkel hetek óta nem beszélünk másról, mint arról, hogy milyen lesz, mit főzünk, eszünk és  ajándékozunk... Aztán eljön a Nagy Nap! Reggel elkezdünk sürögni-forogni a konyhában (a férfiak másutt), aztán kora délutánra nagyjából sikerül összehozni mindent. Hirtelen észbe kapunk, hogy valakinek nincs ajándék, vagy  csomagolópapír... Amúgy is, férjeinket  már   kétszer szalasztottuk ma üzletbe az elfelejtett apró dolgokért. Mostanra már ők is, mi is kezdtünk fáradtak, türe...

Hiszem, hogy az igazán nagy lelkek fájdalomban edződnek. Ő is az volt, egy  az igazak közül. Regényes élete  mozifilmet érdemelne! Miért is nem jut egyetlen hollywoodi rendezőnek vagy producernek sem eszébe?  Szóljatok nekik, ha ismeritek őket :))) De azelőtt hallgassátok meg ezt a gyönyörű verset. Az előadás sem akármilyen:)

Nem születtem székelynek, férjem által lett otthonom a Székelyföld. Éppen ezért talán sok mindent másképp látok, mint azok, akik ide születtek és itt nőttek fel. Gyermekként nem is tudtam elképzelni, hogy Magyarországon kívül még van hely, ahol teljesen szabadon és szégyenkezés nélkül lehet a magyar nyelvet használni. Természetesen használtuk mi is, ez volt az anyanyelvünk, tanulni is tanulhattunk, természetesen a többségi iskolában, ahol az arányok úgy alakultak, hogy a 10 osztályból 2 volt magyar. Jó volt úgy is, örültünk annak is. Emlékszem, hogy amikor először Székelyföldön jártam teljesen megbabonázott az az egyszerű tény, hogy az üzletek falain minden felirat magyarul is szerepelt. KisMagyarország gondoltam, és talán akkor szerettem igazán bele ebbe az érdekes világba.  Székelyföld van, létezik és ezt senki nem vitathatja. Van saját történelme, kultúrája, hagyományai és nem utolsósorban saját nyelve, de még írása is. Az aki csak kicsit is ismeri ezt a világo...

Tegnap számoltam utána, hogy napi két órát gyalogolok. Ezt az időt  a lakásunk és a bölcsőde között való ingázás veszi fel. Fél óra oda (hozzáteszem,  sietve) fél óra vissza, és ez megszorzandó 2-el. Jó kis testmozgás, nem kell fitneszre járni. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egy kilóval kevesebb is lettem, ami két hét alatt nem is olyan rossz eredmény. Minap azon mérgelődtem, hogy ugyan miért is kell nekem gyalog járni? Természetesen ennek több oka is van, de a legszámottevőbb az, hogy se autónk, se hajtásim. (Sokan nem is értik, hogy hogy lehet manapság autó nélkül élni. Hát így! Sokat gyalogolva, néha buszozva, ritkán meg taxival. Még szerencse, hogy nem nagy a város.). Szóval többnyire gyalogosan járok és élvezem ennek minden áldását és átkát. Végig is gondoltam valamelyik nap próbálva mérlegre tenni  az előnyöket és hátrányokat. Bármilyen hihetetlen is, az előnyük kerekedtek felül. Íme: Két óra gyaloglás kb. 700-750 kalória veszteséget jelent, ezáltal termész...