Pillanatok az örökkévalóságban

Lehunyta szemét és próbált nem gondolni semmire. Néha éreznie kellett, hogy csak önmagáért van. Befele nézett, keresett valamit... A mókuskerékben forogva ritkán volt alkalma erre. A terítésre, majd vasalásra váró ruhák, a kagylóban tornyosuló mosatlan, a mindennapok unalmas feladatai ritkán engedték el. Most is, ahogy épp kirázta volna őket , mint ócska kacatokat egy poros zsákból, most is visszakúsztak elméjébe. És nem csak ők jöttek... Valamiféle rossz érzést is hoztak magukkal, hogy nincs a helyén. Nincs a gyerek mellett... Nem végzi a házi munkát ...  Nem néz TV-t, nem navigál a neten... Nincs barátokkal... Nem kávézik a kedvesével... Istenem, ennyi az élete???  Néhány apró, ismétlődő mozzanat?! Mókuskerék. Mindig elszomorodott, ha erre gondolt. Pedig tulajdonképpen semmi  oka nem volt a szomorúságra. Sokkal többet kapott az élettől, mint amit valaha is remélt. Többet! Nagy dolog ez! Ha erre gondolt valamiféle békés érzés fogta el. Mindene megvolt, ami boldoggá teh...

" Lépd át a mesebirodalom kapuját és tarts velünk a nagy utazáson."  Június 1-én, gyermeknapon, Spsiszentgyörgy főterén, az előző évekhez hasonlóan egyesületünk is részese lesz gyermeknapi forgatagnak. Ügyességi vetélkedőkkel, tombolával, lufihajtogatással, arcfestéssel várunk minden kicsit és nagyot.

Ült némán, könnyeit nyelte volna... A fájdalom, mint  hirtelen jött golyó, egyre mélyebbre fúródott benne.Ősi ösztöne csalhatatlanul jelezte a veszélyt. Pusztító tornádóként tombolt volna... zivatarként... mindent elsöprő árként... De ehelyett csak ült némán.  Próbált eszénél maradni, miközben érezte, hogy szétcsúszik minden. Mindig is tudta, hogy egyszer lesz egy ilyen pillanat... Rég készült már rá... Készült rá, és közben remélte, hogy mégsem jön el. Az ajtó nyitva és jeges szelek markolásznak be rajta. Összehúzza magát, egyre kisebbre görnyed, mint csecsemő, oly tehetetlenül fekszik. Nyöszörögne, de reménye sincs arra, hogy valaki hallja. Rég elzárt emlékek élednek újjá benne.  Majd holnap! Ma nem akart még gondolni rá. Aludni vágyott, az álom enyhet adó felejtése után sóvárgott leginkább.  A feje mázsás súlyként húzta, egyre mélyebb és sötétebb árnyak felé. Szüksége volt valami kis vigaszra.  Kábítani magát még egy kicsit. Az álmok kábulatába menekül...

Pillanatok az örökkévalóságban: Elröppenő álom...

A nap csak nemrég kúszott fel az égre, ő pedig munkába igyekezett. A léptei halkan koppantak a járdán... Az út másik oldalán egy férfi az autója körül matatott. Látásból jól ismerte már, hiszen nap mint nap találkoztak. (Ugyanúgy, mint annak idején azzal a nővel... Már három éve. Istenem, hogy telik az idő!) A férfi rövid ujjú ingben volt, amit furcsállott, mert egyáltalán nem volt meleg. Csak egy pillantást vetett rá, és közben azon gondolkodott, hogy milyen ember lehet, hogyan él? Vajon olyan gondoskodó, mint amilyennek ő ebből az egyszerű gesztusból megítéli? Szinte naponta látta, ahogy a feleségének készíti elő az autót. Télen letisztogatta az ablakokat, begyújtotta a motort...  Számára kedves gesztusnak tűnt, ugyanakkor kíváncsi lett volna, hogy a feleség annak találja-e? Sylwia Bugle: lovely rainy morning Szemben egy cigány asszony  épp a szemétben guberált. Szerdánként szokta őt látni, ahogy szekérkéjével gyűjti be "kincseit". A szekérkén már volt néhány szatyor...

Múltat temetni gyűltek össze mind. Elsiratni... elgyászolni... elengedni...   Drága halottaik egytől egyig, megvalósulatlan boldogságok... szépséges álmok... kútba hullt pusztulások.  Jöttek még egyszer elfájni a múltat, a jelent s talán a jövendőt. Jöttek, mert jönniük kellett, mert valahol, valamiképp így rendeltetett. Mert a fogaskerekek megakadtak... és a lemez járt körbe-körbe, újra s újra  mindig ugyanaz a idegesítő dallam... Ott kattogott  minden egyes hangjegye bennük, időnként halkulni látszott, máskor hangosodni, de soha nem némult el egészen.  A FÁJDALOM zenéje. Átéli  mindenki, aki elveszít valami drágát. Végérvényesen megszűnik valami, bezárul egy ajtó. Egyesek előtt  becsapják, míg mások maguk sétálnak ki rajta. Nincs különbség, bár időnként ezt hinni véljük. Ott ültek, valamiképp sorstársai egymásnak és mégis egytől-egyig megismételhetetlen sorssal. Lélekben összekapcsolódtak... Együtt rezdültek, mint egy finom dallam... És a...

Biztosan mindannyiunk számára ismert a “Boldogan éltek, míg meg nem haltak…” kifejezés, amellyel a népmesék szoktak zárulni.  A romantikus filmek is valahol ott szoktak véget érni, ahol a legnagyobb a boldogság, és nem igazán mesélnek arról, hogy mi történik azután.  A szerelem megtapasztalása azt hiteti el, hogy amit átélünk egyedi és megismételhetetlen, csak a mienk, és örökké tart majd. A szerelmesek, amikor a jövőre gondolnak, csak a boldogság perceit látják. Amikor a szerelem  kivándorol az életünkből,  mintha felhőről zuhannánk a végtelenbe…Nem tudjuk hová érkezünk, mi vár ránk, milyen veszélyekkel nézünk szembe. Zuhanás közben két lehetőségünk van:  elengedjük egymás kezét és külön-külön érkezünk a “valóságba”, vagy egymásba kapaszkodva.  Amikor az együttélés során szembetaláljuk magunk a mindennapok gondjaival: lakhatás, megélhetés, munkahelyi elvárások, gyermekek vállalása, nevelése, és az ezzel járó nehézségek, bizony nem vagyunk könn...