2011. március 7., hétfő

Halódó magyarság...

A hétvégén Erdély déli részébe látogatva szívszorító élményben volt részem. Magukra hagyott, elromosodó templomok, kidőlt, omladozó falak vigyázzák magyar múltunk. Az egykor őseink által benépesített falvak sorra nélkülünk maradnak. Kupolák épültek ég felé törő tornyaink mellé. Magyariak és Jókaiak végtisztesség nélkül temetik drága nyelvünk. Nem lassan, nem évről-évre, napról-napra fogyunk. Szám szerint és lélekben egyaránt. Fogyunk, mert elmegyünk és fogyunk, mert maradunk. Aki elmegy spanyollá, olasszá próbál válni, aki marad, csak románná. Iskolákban és osztálytermekben némul el a magyar szó. Magyar szülők román gyermeket nevelnek. A gödör megásva!

Vannak ugyan kevesen, akik magukat naponként megfeszítve próbálnak ellenállni az árnak. Csaba testvérek és Lóri atyák, papok és tanárok... Szélmalomharc mit vívnak, pedig mennyire szeretném hinni, hogy nem az. Meddig, kérdem én? Meddig bírják ők és meddig nézzük mi? Meddig lehet nézni, hogy fogyunk, hogy halódó magyarságunk helyenként az utolsókat rúgja?
Kedveseim, ne higgyük, hogy csak Erdély déli részén... Ne higgyük, hogy tömbmagyarságunk megvéd. Valamikor mások is hitték: elegen vannak. Nem voltak!  
Szeretném hinni, hogy sorsuk nem lesz sorsunk. Szeretném hinni, hogy még van remény és azok akik magukat naponta megfeszítik célt érhetnek egyszer. Szeretném hinni, hogy nem hiába mindez. Szeretném! Mégis elkerülhetetlenül befészkelte magát lelkembe egy érzés: meghosszabbított haláltusájukat vívják ott sokan és vívjuk majd mi is ha nem vigyázunk.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...