2014. április 15., kedd

Szokványos reggel


A nap csak nemrég kúszott fel az égre, ő pedig munkába igyekezett. A léptei halkan koppantak a járdán... Az út másik oldalán egy férfi az autója körül matatott. Látásból jól ismerte már, hiszen nap mint nap találkoztak. (Ugyanúgy, mint annak idején azzal a nővel... Már három éve. Istenem, hogy telik az idő!) A férfi rövid ujjú ingben volt, amit furcsállott, mert egyáltalán nem volt meleg. Csak egy pillantást vetett rá, és közben azon gondolkodott, hogy milyen ember lehet, hogyan él? Vajon olyan gondoskodó, mint amilyennek ő ebből az egyszerű gesztusból megítéli? Szinte naponta látta, ahogy a feleségének készíti elő az autót. Télen letisztogatta az ablakokat, begyújtotta a motort...  Számára kedves gesztusnak tűnt, ugyanakkor kíváncsi lett volna, hogy a feleség annak találja-e?
Sylwia Bugle: lovely rainy morning
Szemben egy cigány asszony  épp a szemétben guberált. Szerdánként szokta őt látni, ahogy szekérkéjével gyűjti be "kincseit". A szekérkén már volt néhány szatyor, az egyikből egy csizma szára kandikált ki, míg egy másik felborult és tartalma a szekérkébe ömlött Leginkább moslékra emlékeztetett, talán a disznóknak gyűjti, gondolta, gondolni sem akart arra, hogy esetleg emberi fogyasztásra szánja. Az asszony középkorú lehetett, de sokkal idősebbnek látszott. Most épp egy ételmaradékkal teli zacskóban matatott, a kezei gusztustalanul koszosak voltak, de hát milyenek is lehettek volna?! Megvetően és ugyanakkor sajnálkozva nézett rá. Ilyenkor, szerda reggelenként az utcát ellepték a guberáló, a lakók  mérgére. Egy egy-egy idősebb nyugdíjas rendesen őrizte a szemetesét, hogy ne szórják ki a tartalmát az útra. Érthető módon senki sem takarít szívesen a guberálók után. A kiszórt, zsíros ételmaradék felkenődik a járdára, és legalább egy hétig letisztíthatatlanul ott is marad.
Azon gondolkodott, hogy vajon mi fontosabb?!. A tiszta járda, vagy ezek az emberek? Nem tudott teljesen azonosulni velük, mert előítéletei rögtön bekapcsoltak és újabb és újabb gondolatokat hoztak. Próbálta fogasra akasztani őket és egyszerűen csak az embert látni. Még az is eszébe jutott, hogy pénzt ad az asszonynak, de aztán mégsem tette.
Csak elment mellette, ahogy az emberek többsége menne. Sajnálkozva és ítélkezve, megértéssel és ugyanakkor meg nem értve.
A rádióban egy ismert dallam szólalt meg... A léptei ruganyosabbá váltak, kicsit meg is szaporázta őket... Késésben volt, mint mindig. Gondolatai a munkájára terelődtek, hogy aznap milyen feladatai vannak. Közeledett az a munkahelyéhez. Még tett egy kerülőt, hogy  napi kiflijét beszerezze. Finom, ropogós kifli, mennyivel kevesebb is lenne a világ nélküle :)
Ott állt az épület előtt. Néhány ismerősnek köszönt és indult fel a lépcsőn.
"Kezdődjék egy új nap", gondolta és benyitott az irodába.

2014. április 13., vasárnap

Újjászületés

Múltat temetni gyűltek össze mind. Elsiratni... elgyászolni... elengedni...  
Drága halottaik egytől egyig, megvalósulatlan boldogságok... szépséges álmok... kútba hullt pusztulások. 
Jöttek még egyszer elfájni a múltat, a jelent s talán a jövendőt. Jöttek, mert jönniük kellett, mert valahol, valamiképp így rendeltetett. Mert a fogaskerekek megakadtak... és a lemez járt körbe-körbe, újra s újra  mindig ugyanaz a idegesítő dallam... Ott kattogott  minden egyes hangjegye bennük, időnként halkulni látszott, máskor hangosodni, de soha nem némult el egészen.  A FÁJDALOM zenéje. Átéli  mindenki, aki elveszít valami drágát. Végérvényesen megszűnik valami, bezárul egy ajtó. Egyesek előtt  becsapják, míg mások maguk sétálnak ki rajta. Nincs különbség, bár időnként ezt hinni véljük.
Ott ültek, valamiképp sorstársai egymásnak és mégis egytől-egyig megismételhetetlen sorssal. Lélekben összekapcsolódtak... Együtt rezdültek, mint egy finom dallam... És a megakadt lemez egyszer csak újra indult... Nem  tudni hogyan, melyik pillanat hozta. Nem is volt fontos.
Ahogy ott ültek arcukon a fájdalom és az öröm könnyei váltogatták egymást. Ugyanúgy örültek a másiknak és önmaguknak. Minden percet felnagyítva és felhangosítva éltek, ugyanakkor mégis halkan. A csend némán szólongatta őket...
Sirattak... gyászoltak... és próbáltak elengedni. Elengedni egy megvalósult, ugyanakkor megvalósulatlan álmot. Hogy vele már nem lesz közös élet, hogy az utak szétválnak. És meghal az, ami volt... minden szépségével, gyönyörűségével és poklával együtt. Meg kell halnia. Időnként pokolra kell szállni, hogy a pokol ördögeit megzabolázva törhessünk fel újra. 
Ennek a hite csírázott ki valahogy bennük. Nem gyógyultak meg, csak hinni kezdtek. Mesebeli szegénylegényekké váltak, akik hamuban sült pogácsával indulnak útra. Nem üres tarisznyával... Lényeges különbség.

Húsvét közelget... a Feltámadás ünnepe. Véletlen lett volna?
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...