2011. május 26., csütörtök

Félelembe zártan


Hiába küszködött, sehogyan sem tudta visszavenni az élettől, amit az elvett tőle. Próbált nem gondolni rá,  de úgy tolakodott jelenébe minden hiánya, mint  szemtelen légy, mely újra s újra visszatér. A fájdalmas gondolatok ott sajogtak benne, késsel sem tudták volna kivágni onnan. Arra gondolt, hogy milyen lett volna ha… és ez a gondolat még inkább emésztette lelkét. Nem tudta elengedni annak a gondolatát, hogy ő is megérdemelte volna, éppen úgy, ahogy gyermekek milliói megérdemlik és meg is kapják. Nem értette, hogy neki miért kellett magára hagyottan élnie és boldogulnia az életben? Őt miért nem kísérte az a féltő anyai tekintet, amely annyi kisgyermeket kísér? Nem nézett senki féltőn utána, ahogy iskolába indult és este hiába várta, senki nem ült le az ágya mellé. Mindezek helyett időről-időre idegen emberek lakásaiban kellett meghúznia magát, idegen szabályokhoz alkalmazkodnia, idegen embereket szeretnie. Azt hitte, hogy az idegen emberek is szeretik őt… Hitte míg rá nem döbbent, hogy ő csupán mások megélhetésének eszköze, egy lény, aki után fizetést és juttatásokat kapnak. Talán szerették is néhány helyen, de bárhogy is  igyekeztek bizonyítani ezt számára, nem tudott hinni nekik. Hamisnak vélt mindent, időnként a saját érzéseit is. Becsapottnak, kisemmizettnek érezte magát és semmiben nem hitt, ami az ellenkezőjét bizonyította volna. Megtanult gyanakvóvá és elővigyázatossá válni. Próbált nem szeretni, hisz az sebezhetővé tette. “Távol tartani…”, ismételgette magában öntudatlan.  Sérülékeny volt és legszívesebben ettől szabadult volna. Önmaga börtönébe zártan élt. Vágyott arra, hogy szeressék, de félelme erősebb volt minden vágyánál. Néha, ritkán, álmában kinyitotta szívét… Az álom után zokogva ébredt.  Siratta mindazt, ami övé lehetett volna de az élet gonoszul elvet tőle.  
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...