2011. október 6., csütörtök

Testvérek


Testvérek voltak! Ez a  tény kitörölhetetlenül bevésődött lelkük apró zsigereibe, még akkor is ha olykor nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Egy vérből valók voltak, nagyszüleik, szüleik azonosak, génjeik egy része is. Senkivel nem osztozhatnak közösebb sorsban. Ugyanazok a szabályok irányították életüket, ugyanazokat az értékek próbálták szüleik átadni nekik és ugyanazon hibák mentén folyt a nevelésük. Olyan elszakíthatatlan kötelék ez, amely életük utolsó másodpercéig megmarad, talán azon túl is...
Az ember azt gondolná, hogy az idő, a távollét, gyűlölet, vagy harag képes eltörölni ezt a kötödést. Nem képes! Ugyanúgy, ahogy a szülő-gyermek kapcsolatot sem! Lehet az férges, de ugyanolyan erős marad romlottságában is. Ugyanúgy vágyjuk mindig a szeretetet azoktól, akik a legközelibbek számunkra. Ők a vérünk, génjeink egy részén osztozunk, szokásainkon, értékeinken is. Tulajdonságaink egy része, akár jó, akár rossz is légyen az, velük közös.
 A testvér a legnagyobb ajándék! Nem mindig fogod ezt érezni. Időnként gyűlölheted, irigykedhetsz, vagy féltékeny lehetsz rá. Néha ösztönösen versengsz vele. Olyan akarsz lenni, mint ős és közben különbözni tőle. Olyan összetett kapcsolat ez, amely semmihez nem hasonlítható. Társak vagytok, társak a szülő iránti szeretetben és a velük való csatározásban. Együtt lázadtok olykor... Osztoztok a dicséretben és a szidalmazásban. Időnkén egyikőtöknek több jut ebből vagy abból... Együtt élitek meg a szülők elkövetett hibáit, de nem egyformán hathat rátok.
Testvérek vagytok, génjeitek egy része azonos, nagyszüleitek, szüleitek is. Mégis mások lesztek, két különböző ember. A megélt sors különbözően szűrődik meg személyiségetek rostalikán. Mások vagytok, de valahol mélyen van egy parányi rész, ami mindig közös marad. Érzéseitek, szabályaitok, értékeitek egy része közös. Ez mindig ott marad bennetek, változatlanul.
Testvérek vagytok! Soha nem lesz ez másképp, még akkor sem ha az idő, a távollét vagy a gyűlölet elválaszt egymástól. A lelketek mélyén élő szeretet soha nem törlődik ki egymás iránt.

2011. szeptember 19., hétfő

Egy új életre várva


A tükörbe nézve méregette megváltozott önmagát, csípője kiszélesedett, pocakja megnőtt. Időnként meglepődve nézte ezt az ismeretlennek tűnő testet, pedig az övé volt. Új élet növekedett benne és ennek napról-napra láthatóbb jelei voltak. De nem csak teste változott meg, egész lénye megfeszülten figyelt és készült. Figyelt a jelekre, készült az anyaságra. A kis lény létezésének egyre érezhetőbb jeleit küldte.
Délelőttönként csak ketten voltak otthon, ilyenkor igyekezett kihasználni a nyugodt perceket... Időnként beült a hintaszékbe, pocakjára tette kezét és figyelt. Nem is gondolta volna, de ezen  órák alatt  mély tapasztalatokat szerzett. 
Félt! Félt attól, hogy nem sikerül majd jó anyának lennie. Félt attól, hogy nem tud majd önzetlenül és teljes odaadással gondoskodni kislányáról. Félt attól, hogy ugyanazokat a hibákat követi majd el, amiket az anyja is elkövetett. Önmagától félt a legjobban, hogy nem tud majd olyan lenni, amilyen szeretne. Ez az érzés örök elégedetlenséget szült benne. Most ezt kellett legyőznie.
A hintaszékben ülve, gyermekként ringatózva és egyben gyermekét  ringatva megnyugodott. Tudta, hogy az életben minden vegyesen érkezik, a jó és a rossz valahogy mindig összetekergőznek. Nem adott igazat azoknak, akik csak a szép dolgokat említették, ezzel  mintegy tagadva  a rosszat. Azoknak sem, akik csak siránkoztak... Szerette a dolgokat teljességükben látni. Gyermeket várt, teste megváltozott, elnehezült, férfi szemmel kevésbé volt vonzó. Időnként rettenetesen fájt a  háta, égett a gyomra, a hangulatingadozásiról nem is beszélve. Mindezek a kellemetlenségei voltak ennek a létnek. Ez volt a teher része. De ott volt az a másik, a semmihez nem fogható... Az élet csodája ott növekedett benne és ő asszisztálhatott hozzá. Részese lehetett és ezt semmiért nem adta volna. Nem is tehette, nem is akarta.

2011. július 27., szerda

Új érzés


Reggel munkába jövet aggasztó és elgondolkodtató jelenségre lettem figyelmes. A 20 perces út során összesen négy szemétben kotorászó asszony akadt utamba, mindegyik vállán egy nagy rafiaszatyor, gondolom abba gyűjtögették összeguberált “kincseiket”. Ahogy a dombon ereszkedtem lefele azon gondolkodtam, hogy vajon  ezek az asszonyok milyen életet élnek…?  Elképzeltem őket, amint füstös konyháikban kavargatnak és örülnek, mert van mit enni adni a gyerekeknek. Hortyogó férjeik mellett vajon virrasztanak-e éjjel és ábrándoznak-e másmilyen világról?  Azon tűnődtem, hogy hogyan lehet embernek maradni ott, ahol a kutyámat is sajnálnám hagyni? Szörnyű, szánalmas és kiábrándító… de vajon ezek az asszonyok is így látják-e világuk? Hajlamos vagyok nem érteni, hogy mi ad erőt ezeknek az asszonyoknak? Mi az a csoda, ami nekilendíti őket minden új napnak? Miféle életösztön munkálkodik ezekben az asszonyokban? Olyanok, mint én néha elkeseredünk, mert nem jut egy-egy új ruhára, bútorra, nyaralásra…, mind nélkülözhető dolgok. Olyanok mint én időnként hajlunk a depresszióra…
Mire megérkeztem a sajnálat és megvetés mellett egy újfajta érzés is megfogant bennem: a tisztelet.  Tisztelet az élet előtt, amely úgy tűnik mindennél erősebb. A nyomorban, a mocsokban, az elkeseredettségben is virágzik. Virágzik és erőt ad minden újabb naphoz, a kilátástalanságban is.

2011. július 12., kedd

Becsületesség = lúzerség ?


Néhány hete történt, baráti társaságban a beszélgetés arra terelődött, hogy mit ér az ember, ha becsületes és hogy ebben a becstelen világban megéri-e egyáltalán becsületesnek lenni? Mivel mindannyiunknak volt valamilyen tapasztalata, véleménye a témával  kapcsolatban és ezek nem feltétlenül fedték egymást, csakhamar parázs vita alakult ki köztünk. Úgy másfél óra telt el különböző érvek, gondolatok vívtak ádáz csatát egymással, anélkül, hogy a végén győztest avathattunk volna. Nagyjából mindenki maradt a saját „hite” mellett. Én is, de ...  És ez a „de”, mint keserű szájíz, azóta is kísér.
Azt hiszem, hogy természetemből és neveltetésemből adódóan idealista vagyok. Egyszerű, dolgos szülők gyermekeként nőttem fel, mindig azt hallottam otthon, hogy csak az szegény, aki nem szeret dolgozni. Szüleim azt tartották, hogy aki becsületesen dolgozik, az nem nélkülöz, hiszen a legszükségesebbeket két kezük munkája biztosítja. Természetesen ezekről a „legszükségesebbekről” megoszlanak a vélemények. Mi az, amire az embernek alapvető szüksége van és mi az a határ, ami a szegénységet elkülöníti a tisztes megélhetéstől? Szüleim,  egyszerű emberek lévén arra gondoltak, hogy elsősorban az a szegény, akinek nincs mit ennie, illetve nincs megfelelő otthona. Naiv hozzáállás belátom, a józan paraszti ész már csak ilyen. Én is ezt örököltem tőlük, ezt szívtam az anyatejjel  együtt magamba. 
Most pedig szemlélem változó világunkat... Szemlélem és próbálok otthonosan mozogni benne. Bárhogy is nézem a szó szoros értelmében nem számítok szegénynek: van mit ennem és férjem jóvoltából laknom is van hol. Viszont nincs autónk, hétvégi házunk, sem bankba letett pénzünk... Gyereket várunk, még nem született meg, de már előre aggódunk amiatt, hogy hogyan tudjuk majd biztosítani számára azt, amit a társadalom elvár tőlünk. Lassan a társadalom elvárásai sajátjainké válnak... Drága játékok, jó óvoda, iskola, különórák... Egyetem, autó, lakás... Aggódom, hogy majd a gyermekem ezek fényében fog megítélni és csak azt látja majd, hogy a környezetének ez megvan...
Ezeket végiggondolva nem csodálkozom azon, aki gúnyosan mosolyog rajtam miközben naponta milliókat keres. Mosolyog, amikor lát munkába rohanni reggel... Amikor örömmel újságolom, hogy befizettem egy olcsó nyaralásra...  Mosolyog számára szegényesnek és szerencsétlennek tűnő kis életemen. Nem érti, hogy hogyan tudok így élni, hogy hogyan lehet érdemes így élni? 
Eddig én is mosolyogtam. Mosolyogtam őt, akinek mindene megvan és még sincs semmije. Mosolyogtam, amikor láttam, hogy hajszolja azt, ami nem adhat számára soha boldogságot, mégis boldogságot csak attól remél. Kicsit lesajnálva, kicsit gúnyosan és néha kicsit  irigykedve mosolyogtam meg. Hittem, hogy egyszerű életem ellenére többem van. Most ezt a hitemet próbálták elvenni tőlem. Mondták, hogy tévedésben élek... A becstelen épp oly nyugodtan fekszik le este, lelkiismerete nem vádolja.  Nyugodtan alszik  és nyugodtan nyaral a Bahamákon...  Azt is mondták, hogy csak a magamfajta csitítja amúgy lázadni vágyó lelkét azzal, hogy jobb becsületesnek lenni. Könnyebb így belenyugodni abba, hogy a javak igazságtalanul vannak elosztva és egyesek furfang, ravaszság és egyéb okok folytán többet birtokolnak. Mert hát az evidens, hogy nem a munka mennyisége/minősége és nem is a tudás alapján "osztogatnak".
Marad a keserű szájíz! Mert bármit is higgyek csak ott marad a kétely is...

2011. június 25., szombat

Kányádi Sándor: Viseltes szókkal

Kamarás Kata: Falusi család
vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmara
d

Díj

Ma ez a meglepetés várt rám, Józsitól kaptam. Igyekszem továbbadni az arra érdemeseknek.

2011. június 22., szerda

Egyetlen pillanat

Behunyta szemét. Egy percre szerette volna kizárni az állandóan feléje nyújtózó világot.  Mindannyian,  a főnöke, az anyja, a férje, a gyerekei ... mind akartak valamit. Még az az idegen koldus az utcán, az is remélte, hogy megszánja.  Az egész világ feléje nyújtotta kezét és részt kért  magának.  Próbált nem gondolni Rájuk, mindazokra, akik életének valahogyan részeivé váltak. Csupán pár percre vágyott, pár percre, amit önmagéért élhet. Behunyt szemmel próbált nem gondolni az előtte tornyosuló határidőkre,... Próbált eltávolodni azoktól a gondoktól, amelyek naponta égették lelkét. Nem érdekelte, hogy ezen gondok nélkül örömeitől is egyre távolabb kerül... Úgy akart lenni csak, mint a muskátlik az ablakában, ösztönösen, nem aggódva a holnap történései miatt. Úgy akart lenni, mint egy darab fa, kő, márvány... Nem lehetett! Még élt, lélegzett, gondolt... még lüktetett ereiben a vér. Valami belül lökött egyet rajta.
Kinyitotta  szemét... Élete merevedett ki e pillanatban, mint filmkocka, ha megszűnik pörögni. E mozdulatlan csendben őrizgette lelkét egyetlen pillanatra. Amint a pillanat elmúlt megszűnt a fájdalom is. A pörgés enyhített minden hiányt. Miért gyötörné hát magát hiába?

2011. június 17., péntek

Szárnyak...

Gyermekeinket ajándékba kapjuk. Velünk vannak, aztán elrepülnek... Segíthetünk nekik szárnyakat növeszteni, megmutathatjuk a repülést, de nem repülhetünk helyettük. Amikor szárnyukra bocsátjuk őket lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy mi történik majd. Lessük az első szárnycsapásukat, életük első független lépéseit... Olykor fájhat, hogy már nincs szükségük ránk... Félhetünk attól, hogy nem tanultak meg mindent... vagy, hogy nem bizonyulunk elég jó tanítónak. A hibák elkerülhetetlenek!  Sokan féltik gyermekeiket a repüléstől, ezért inkább lenyesegetik a szárnyaikat. Mások arra hivatkoznak, hogy veszélyes megismerni az újat, hiszen a világban mindenütt csapdák várnak. 
Bizalmatlanok, nemtörődők vagy szeretve féltők, a végtermék ugyanaz: törékeny szárnyú madár, aki túl hamar, túl későn, vagy soha nem repül el.

2011. május 26., csütörtök

Félelembe zártan


Hiába küszködött, sehogyan sem tudta visszavenni az élettől, amit az elvett tőle. Próbált nem gondolni rá,  de úgy tolakodott jelenébe minden hiánya, mint  szemtelen légy, mely újra s újra visszatér. A fájdalmas gondolatok ott sajogtak benne, késsel sem tudták volna kivágni onnan. Arra gondolt, hogy milyen lett volna ha… és ez a gondolat még inkább emésztette lelkét. Nem tudta elengedni annak a gondolatát, hogy ő is megérdemelte volna, éppen úgy, ahogy gyermekek milliói megérdemlik és meg is kapják. Nem értette, hogy neki miért kellett magára hagyottan élnie és boldogulnia az életben? Őt miért nem kísérte az a féltő anyai tekintet, amely annyi kisgyermeket kísér? Nem nézett senki féltőn utána, ahogy iskolába indult és este hiába várta, senki nem ült le az ágya mellé. Mindezek helyett időről-időre idegen emberek lakásaiban kellett meghúznia magát, idegen szabályokhoz alkalmazkodnia, idegen embereket szeretnie. Azt hitte, hogy az idegen emberek is szeretik őt… Hitte míg rá nem döbbent, hogy ő csupán mások megélhetésének eszköze, egy lény, aki után fizetést és juttatásokat kapnak. Talán szerették is néhány helyen, de bárhogy is  igyekeztek bizonyítani ezt számára, nem tudott hinni nekik. Hamisnak vélt mindent, időnként a saját érzéseit is. Becsapottnak, kisemmizettnek érezte magát és semmiben nem hitt, ami az ellenkezőjét bizonyította volna. Megtanult gyanakvóvá és elővigyázatossá válni. Próbált nem szeretni, hisz az sebezhetővé tette. “Távol tartani…”, ismételgette magában öntudatlan.  Sérülékeny volt és legszívesebben ettől szabadult volna. Önmaga börtönébe zártan élt. Vágyott arra, hogy szeressék, de félelme erősebb volt minden vágyánál. Néha, ritkán, álmában kinyitotta szívét… Az álom után zokogva ébredt.  Siratta mindazt, ami övé lehetett volna de az élet gonoszul elvet tőle.  

2011. március 7., hétfő

Halódó magyarság...

A hétvégén Erdély déli részébe látogatva szívszorító élményben volt részem. Magukra hagyott, elromosodó templomok, kidőlt, omladozó falak vigyázzák magyar múltunk. Az egykor őseink által benépesített falvak sorra nélkülünk maradnak. Kupolák épültek ég felé törő tornyaink mellé. Magyariak és Jókaiak végtisztesség nélkül temetik drága nyelvünk. Nem lassan, nem évről-évre, napról-napra fogyunk. Szám szerint és lélekben egyaránt. Fogyunk, mert elmegyünk és fogyunk, mert maradunk. Aki elmegy spanyollá, olasszá próbál válni, aki marad, csak románná. Iskolákban és osztálytermekben némul el a magyar szó. Magyar szülők román gyermeket nevelnek. A gödör megásva!

Vannak ugyan kevesen, akik magukat naponként megfeszítve próbálnak ellenállni az árnak. Csaba testvérek és Lóri atyák, papok és tanárok... Szélmalomharc mit vívnak, pedig mennyire szeretném hinni, hogy nem az. Meddig, kérdem én? Meddig bírják ők és meddig nézzük mi? Meddig lehet nézni, hogy fogyunk, hogy halódó magyarságunk helyenként az utolsókat rúgja?
Kedveseim, ne higgyük, hogy csak Erdély déli részén... Ne higgyük, hogy tömbmagyarságunk megvéd. Valamikor mások is hitték: elegen vannak. Nem voltak!  
Szeretném hinni, hogy sorsuk nem lesz sorsunk. Szeretném hinni, hogy még van remény és azok akik magukat naponta megfeszítik célt érhetnek egyszer. Szeretném hinni, hogy nem hiába mindez. Szeretném! Mégis elkerülhetetlenül befészkelte magát lelkembe egy érzés: meghosszabbított haláltusájukat vívják ott sokan és vívjuk majd mi is ha nem vigyázunk.

2011. február 17., csütörtök

Amikor a szerelem kibandukol az életünkből...

Amikor a szerelem kibandukolt az életemből, szépen, lassan, alig észrevétlen, én épp téged kerestelek valahol… Közben féltem, hogy megtalállak. Téged kerestelek, vagy inkább benned azt, aki lehettél volna.
A nyitva felejtett ajtón tétovázva ment ki... Mi közben csak azon veszekedtünk, hogy az ajtót ki hagyhatta nyitva... Soha nem derül ki. Én azt mondtam, te voltál, te pedig az én szememre vetetted.   
Azon a napon ott maradtunk, dideregve. Hideg, huzatos lelkünk felmelegíthetetlenül maradt bennünk. Fogvacogásunk zaja elvert minden szelíd suttogást. Egy idő után már vacogni sem tudtunk, nyüszíteni sem, csak némán, jégbe fagyott szoborként álltunk egymás mellett. Akkor vettük észre, abban a percben, hogy nyitva az ajtó… Az ajtó rég nyitva volt már és messze járt ki kisétált rajta… A nyomok is elvesztek már... Jégszobrunkba fagyva akaratlanul is mereven álltunk, felszegett fejjel, dacosan, büszkén. Az olvadás után rongyként hulltunk össze.
A huzat még egy ideig a bordáim között táncolt... Nyüszített a csönd, már nem voltak szavaink egymáshoz. 
Mire magamhoz tértem a kábulatból rég  elmentél már... Én vigasztalódtam. Sok idő telt el, mire az ajtó végleg bezárult.
Közben megszelídült lelkem. Most tavon ringó csöndes csónak, nem bántják viharok. Vitorlássá csak álmában válik... Hajnalban, biztos kikötőből csodálom a napfelkeltét.


2011. február 5., szombat

Barátság


Az ember, akinek sok barátja van széttöretik, de van barát, aki ragaszkodóbb a testvértnél” (Példabeszédek 18:24)
Biztosan nem véletlenül jut  ez először eszembe, amikor a barátságot, mint fogalmat próbálom megközelíteni. Nincs sok barátom, tulajdonképpen ha jól meggondolom kevesen vannak és a legtöbbjük távol él tőlem, ami természetesen azt vonja maga után, hogy elég ritkán találkozom velük. Ha, mint segítő szakmában dolgozó, pszichológiát kitanult ember gondolkozom el ezen, akkor kicsit el is szomorít ez a tény. Hogy miért? Hát igen, az a megszépítő távolság! Ez a titka. Közben azon gondolkozom, hogy a távolságon keresztül ápolt barátságot mennyire lehet élő, jól működő kapcsolatnak tekinteni? A telefon, az internet mennyire tudja helyettesíteni a személyes  találkozások örömét? Tudja, megteheti? Nem tudom, én tulajdonképpen alig-alig beszélek velük, de furcsa módon, amikor hónapok, esetleg évek múlva találkozunk olyan, mintha mindig is ott lettünk volna egymásnak és úgy fűzzük a beszélgetés fonalát, mintha tegnap gömbölyítettünk volna előzőleg rajta. Furcsa dolog ez, van akivel naponta találkozol, beszélgettek, elmentek teázni, vásárolni és mégsem lesztek igazi barátok. Sok mindent tudtok egymásról, de a lényeg rejtve marad. Csak hónapok múlva hallod, hogy válik, vagy már elvált, hogy beteg az anyja, hogy anyagi gondjai vannak, vagy éppen gyógyszert szed a depresszióra. Mennyi elszalasztott alkalom!
Szeretném megérteni, hogy miért van, hogy egyik ember a barátod lesz, életed része, míg a másik bármilyen közel is van szívednek mindig távoli marad? Mi az az erő, ami közel húz az egyik emberhez, míg a másiktól végletesen eltaszít?
Vannak olyan barátságok, amiket megrág az idő és csak emlékeink ládafia őrzi elhalványult mását. Szomorú látni, hogyan múlik el, legféltettebb kincseink hogyan válnak porrá. Régi barátságok leveleit őrzöm, beszélgetésfoszlányokat a múltból...
Új barátságok lépnek a régiek helyébe... Néhány megmarad és néhány tovaszáll. Emlékeim ládafiában elraktározva minden mi fontos. Őrzöm, hogy néha ünnepnapokon kibontogassam és leporolhassam és régi fényében csillogjon nekem. Próbálom nem észrevenni az egyre fakuló színeket és szakadásokat.  
Örülök, hogy voltatok és vagytok nekem kedves BARÁTAIM!

2011. január 26., szerda

Újabb meglepetés

Mint az előző bejegyzésben írtam, tegnap két díjat is kaptam. A Kreatív Blogger Díjat Gréti ajándékozta nekem, külön köszönet érte. 

Hét embernek kellene továbbítanom, de a hetes szám helyett jobban szeretem a hármast.
A díjra vonatkozó szabályok:
1. Köszönd meg akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogra.
3. Linkeld be, akitől kaptad.
4. Add tovább további hét blogosnak.
5. Linkeld be őket.
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
7. Árulj el magadról hét dolgot.
Számukra küldöm tovább:
http://mjozsef.blogspot.com/
Józsinak azért, mert kivételesen meleg hangú bejegyzései és hozzászólásai vannak. Gondolom ezt már mindannyian tapasztaltuk.
Ő valóban egy Virág, illatos, gyönyörű, lelket melengető. Kreatív ötleteivel engem is kreativitásra késztet, pedig igazán suta vagyok hozzá. 
A csodálatos képekért és egy kicsit azért, mert hazám béli. 
Fogadjátok szeretettel és adjátok tovább!

És természetesen a három dolog magamról:
Imádom hétvégén ágyba kapni a kávét.
Sokkal több időt töltök számítógép előtt, mint szeretnék.
Szeretem ha nem bonyolódnak a dolgok magam körül.

Ajándék

A tegnapi nap folyamán kellemes meglepetésben volt részem. Nagyon jól esett, főként, hogy úgy érzem szívből adták, szeretettel. Íme itt a díj! Moniktól kaptam:http://ilyenolyenversek.blogspot.com/
 
Gondolom olyanok kapják, akik szép, tartalmas bejegyzéseket írnak... Én mindenesetre olyanoknak szeretném továbbadni, pontosabban a következőknek: 
Magdi: http://csillaggondolatok.blogspot.com/ 
Azért neked kedves Magdi, mert gyönyörű verseket írsz. Olyanokat, amelyek megpengetik a lélek húrjait és te úgy játszol azokon, mint tapasztalt zenész. Köszönjük neked!
Neked azért, mert mindig felragyog a szívem, amikor benézek hozzád és látom a szép képeket, amelyek nekem is nagyon tetszenek. Köszönöm, hogy vagy nekünk a képeiddel!
Kedves Emese, te kolléganőm vagy és személyesen ismerlek. Ismerem szép lelked,  gondosságod, alaposságod.  Hasznos dolgokat írsz, nem túl gyakran, de mindig örömmel olvasom. Köszönöm!
Kedves Józsi! Szándékosan hagytalak téged utolsónak. Rád azért gondoltam, mert hozzád benézve mindig hasznos, értékes dolgokra találok. Olyanokra, amelyeket követni érdemes, amelyek az élet savát, borsát adják. Köszönöm!

Kérlek titeket, hogy adjátok tovább a díjat, olyanoknak, akiket valamiért érdemeseknek tartotok rá. 
Az útmutatót Moniknál találjátok.
Még egyszer köszönöm nektek.

2011. január 25., kedd

Feljegyzések az egérlyukból

A napokban egyre gyakrabban tör rám a felismerés, hogy rossz helyre születtem, rosszkor. Ne értsetek félre, szeretem az otthonom, igazán jó hely lehetne... Az is! Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy egyesek  már-már szemtelen magabiztossággal készülnek új értékeket teremteni.  A talpraesettség, mint legfőbb erény emelkedik ki mindenek közül. A boldogulni vágyás, úgy űzi  a legtöbb halandót, mint vadász a vadat. Lúzernek számít mindenki, aki nem gazdag, híres, vagy, akinek nincs hatalma. Ilyen világot élünk. A köpönyegforgatóra azt mondjuk,  talpraesett, a hazugra meg, hogy jó diplomata.
Ha végiggondolom a dolgot evidens, hogy én a lúzerek csoportjába tartozom. Most hirtelen nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek ezen? Inkább sírok. Siratom a valóra nem vált álmokat és a be nem járt utakat...  Siratom, mint ahogy siratja az ember azt, amit elveszít, vagy azt, ami soha nem lehet övé. 
Lúzer vagyok, és ha szigorú értelemben veszem a lúzerséget, be kell látnom, szinte minden ismerősöm az. Talán amikor alkottak minket kimaradt egy fogaskerék... bár néha az az érzésem, hogy több van eggyel. 
Szóval ilyen helyre születtem. Elmehetnék, mondták  ma is. Örülnének sokan ha mennék és vinnék magammal még másokat. Maradok inkább, mint téli varjú... vagy inkább csóka, mert az es madár.

" Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok".
Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

2011. január 24., hétfő

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

2011. január 23., vasárnap

Találkozás Kányádi Sándorral

Különleges eseménynek adott tegnap helyett a sepsiszentgyörgyi Belvárosi Református Templom. Már fél órával kezdés előtt alig lehetett ülőhelyhez jutni. Kicsik és nagyok lélegzet-visszafojtva várták a 82 éves Sanyi bácsit, aki korát meghazudtoló külsővel és energiával  szavalta verseit és mesélt életének pár emlékezetes eseményéről. Bevallom  nálam valószínűleg sokkal türelmesebben hallgatta a verseit szavaló gyermekeket, akik számára biztosan feledhetetlen élményt jelentett, hogy a szerző jelenlétében csillogtatták meg "tehetségüket". Számomra is feledhetetlen volt a találkozás, bár az elején nem keveset mérgelődtem a tömeg és a nem túl szerencsés helyünk miatt. Az író-olvasó találkozók lényege a személyes találkozás élménye, ez azonban most a tömeg miatt csak részben valósulhatott csak meg.  
Közben azon gondolkoztam, hogy vajon hány ember a jelenlévők közül ismeri, szereti verseit? Vajon hányan olvassák rendszeresen? És vajon hányan érkeztek, mint valami cirkuszi mutatványra?
Az előadás után következett a dedikálás. A tömeg miatt nem is reménykedtem, hogy sor kerül rá. Férjemmel együtt mi is felkészülten, mindegyikünk 4-5 könyvet szorongatva várt. Felváltva kattogtattuk a fényképezőgépet. Szinte utolsók voltunk, szándékosan, nem akartuk lökdösődéssel rontani a pillanat nagyságát. Megérte. Minden könyvünkben ott díszeleg Sanyi bácsi aláírása, az egyiket pedig névre szólóan, szépen dátummal ellátva írta alá: Erzsikének sok szeretettel... Nagyon sokat jelent nekem. Nekem ki vele együtt váltam kamasszá, ki magányos perceimben vele vigasztalódtam és gondolatban vele vállaltam sorsközösséget. Csodáltam a merészségét és bátorságát. Átéreztem a haragját. 
Férjem első ajándéka számomra a "Noé Bárkája felé" című kötet volt. Úgy örültem, mint egy gyermek. Az egyik születésnapomra a "Bántani én nem akarlak" című versét kaptam, külön nekem nyomtatva, az utolsó sora kiemelve. Ezt mind szerettem volna elmondani neki. Hogy számomra ott van József Attila és Ady mellett. Nem volt alkalmam, vagy talán lett volna, de nem éltem vele. Így is megérte, köszönöm a szervezőknek!

2011. január 21., péntek

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül 

 Ez egy nagyon régi kedvenc, mély mondanivalóval.

2011. január 18., kedd

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te:
só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a vére, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szelőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

Ez az én egyik kedvenc versem. Szerintem gyönyörű. Amúgy hétvégén lehetőségem lesz  találkozni a szerzőjével is, hiszen szombaton itt Sepsiszentgyörgyön üdvözölhetjük a kedves "Sanyi bácsit". Kihagyhatatlan alkalom.

2011. január 14., péntek

Teljes szimbiózis

Ha beszélni tudnék elmondanám neked, mindazt, mit egyelőre csak  érzetek, illatok és indulatok kusza halmazából hámozgatok ki. Nézlek és önmagamat látom… önmagam benned. Még nem tudom ki vagyok, várom, hogy meghatározz…  Nem tudom  ki lehetsz te? Életem része, maga az életem...  Úgy függök, mint levél a fán. Ha szél sodorna el holtan hullanék a sárba, lassan temetne el a múló idő. Betakarsz ha fázom, etetsz ha éhezem. Sírok ha sírsz és együtt nevetek veled... Önmagadból való vagyok, lényed része s te vagy az Életem. Életed vagyok én, drága kerted, kicsi kincsed, drágaköved, kincsesládád… Vigyázol rám, mert gyermeked vagyok, mindörökre.

2011. január 9., vasárnap

Emlék a nyárból...

Nyaralásunkkor gyűjtöttük ezeket a kagylókat, most a fürdőszobát díszíti, akárcsak az előző bejegyzésben szereplő napernyős hölgy.

2011. január 8., szombat

Télből nyárba vágyom... A tenger homokját szeretném érezni a talpam alatt... Élni, egy kicsit élni és kiszabadulni a haldokló mindennapokból.

2011. január 4., kedd

Elröppenő álom...

Fülöp Miklós: Ablak
Irodája ablakából kinézve a tejszerű ködbe burkolódzott eget látta, amelybe a szomszéd torony órája úgy lógott bele, mintha felülről  láthatatlan szalagok tartották volna. Egy hajdan jobb időket látott italos üveg árválkodott az ablakpárkányon, mintha azon gondolkozna, hogy ugorjon-e, vagy maradjon. Maradt! Napok, vagy talán hetek óta állt már ott, nem siettette semmi.  Amúgy is minden ólomlábakon vánszorgott, s a délelőtt köszvényes, hajlott háttal köszöntött rájuk ismét.
Nem volt nagy iroda, szép, sőt rendezett sem. A helyhiány miatt a földön sorakoztak az amúgy polcra szánt dolgok.  A kábelek hosszan tekergőztek, a padlószőnyeg helyenként felkunkorodott, a nyitott ablakon pedig úgy szálltak ki az álmok, mint ősszel elröpülő madarak. Csak a számítógép billentyűjének kattogása zavart bele néha a csendbe. Egy-egy billentyű néha beragadt nagy odafigyelést igényelve a gépelni vágyó részéről.  Mindenki  szöszölt valami fölött. Jelentések, különböző tervek és értékelések várták megszületésük pillanatát. Egyelőre türelmesen lapítottak a billentyűzet kusza betűhalmaza között, az agytekervények nyúlványain tétovázva.  Még várniuk kellett, mivel az újságok hírei, fogyókúrás receptek, blogbejegyzések, napi horoszkópok kielőzték őket és úgy cikáztak el előttük, mint pajkos gyermekek ha folyosón előzik ki egymást. Az újságok már egy ideje mellőzték a jó híreket, minden a drágulásról, a válságról szólt. A blogbejegyzések sem kínáltak semmi  érdekeset, szokványos idézetek, kisgyerekeket ábrázoló fotók, néhány aznapra szóló jó tanács, A fogyókúrás receptek sajátja, hogy nem lehet betartani őket, ezért mindig kudarc a sorsuk.  A horoszkóp év eleje révén egész esztendőre kínálta a jövőt és a hozzá járó jó tanácsokat. A jó híreket is lassan csak  a horoszkópok írjak...
A vízforraló edény sistergett hirtelen bele a némaságba. Valaki teát készít. Kitekintett az ablakon, a tejszerű köd oszlani látszott. Talán oszlik, de az is lehet, hogy csak a szem káprázik a számítógép képernyője mögül. Pihentetni kéne, nagy zöld mezőkre nézni vele... kéken hömpölygő nagy vizekre. Eszébe jutott a tenger... a nap... a homok sárgasága. Elvágyódott! El innen, messze, a nyárba, a kábulatba. Arra vágyott, hogy reggel ne kelljen korán kelni, elkésve dolgozni rohanni, majd haza. Ugyanaz a mókuskerék minden nap! 
Várt akárcsak a jelentések, türelmesen, igyekezvén kikerülni a lökdösődő mindennapokat.

2011. január 2., vasárnap

Új év


Márton Árpád: Mindennapi kenyerünk
Mindig nehéz megszoknom, amikor évszámot váltunk... Pár papírlap és a nyomtatásához szükséges festék ismételten áldozatul fog esni... Számomra valahogy mindig ezzel a tévedéssel indul az év. Jelentéseim végén párszor még szerepelni fog a régi évszám, de aztán lassan megszokom, hogy új évet írunk. Ahogy az idő telik egyre inkább befészkelem magam a jelen év ölébe, egészen otthonra találva benne. Szépen rátalálok majd mindarra, ami a múltba örömöt jelentett és arra is, amitől féltem, amit nem akartam. Talán minden ugyanolyan lesz, pedig most szeretném ha néhány dolog mégis más lenne. Szeretnék pár dolgot megváltoztatni magam körül, de főként magammal kapcsolatban. Remélem lesz elég kitartásom és elszántságom hozzá. 
Kívánok mindenkinek egy szebb, sikeresebb, gazdagabb, de főként boldogabb új évet! Legyen erőtök és kitartásotok véghezvinni azt, amit szeretnétek, türelmetek mások hibáihoz és elég szeretetek családtagjaitok gyengeségeihez.
B.U.É.K  
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...