Pillanatok az örökkévalóságban

Testv érek voltak! Ez a  tény kitörölhetetlenül bevésődött lelkük apró zsigereibe, még akkor is ha olykor nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Egy vérből valók voltak, nagyszüleik, szüleik azonosak, génjeik egy része is. Senkivel nem osztozhatnak közösebb sorsban. Ugyanazok a szabályok irányították életüket, ugyanazokat az értékek próbálták szüleik átadni nekik és ugyanazon hibák mentén folyt a nevelésük. Olyan elszakíthatatlan kötelék ez, amely életük utolsó másodpercéig megmarad, talán azon túl is... Az ember azt gondolná, hogy az idő, a távollét, gyűlölet, vagy harag képes eltörölni ezt a kötödést. Nem képes! Ugyanúgy, ahogy a szülő-gyermek kapcsolatot sem! Lehet az férges, de ugyanolyan erős marad romlottságában is. Ugyanúgy vágyjuk mindig a szeretetet azoktól, akik a legközelibbek számunkra. Ők a vérünk, génjeink egy részén osztozunk, szokásainkon, értékeinken is. Tulajdonságaink egy része, akár jó, akár rossz is légyen az, velük közös.  A testvér a legnagyobb aján

A tükörbe nézve méregette megváltozott önmagát, csípője kiszélesedett, pocakja megnőtt. Időnként meglepődve nézte ezt az ismeretlennek tűnő testet, pedig az övé volt. Új élet növekedett benne és ennek napról-napra láthatóbb jelei voltak. De nem csak teste változott meg, egész lénye megfeszülten figyelt és készült. Figyelt a jelekre, készült az anyaságra. A kis lény létezésének egyre érezhetőbb jeleit küldte. Délelőttönként csak ketten voltak otthon, ilyenkor igyekezett kihasználni a nyugodt perceket... Időnként beült a hintaszékbe, pocakjára tette kezét és figyelt. Nem is gondolta volna, de ezen  órák alatt  mély tapasztalatokat szerzett.  Félt! Félt attól, hogy nem sikerül majd jó anyának lennie. Félt attól, hogy nem tud majd önzetlenül és teljes odaadással gondoskodni kislányáról. Félt attól, hogy ugyanazokat a hibákat követi majd el, amiket az anyja is elkövetett. Önmagától félt a legjobban, hogy nem tud majd olyan lenni, amilyen szeretne. Ez az érzés örök elégedetlenség

Reggel munkába jövet aggasztó és elgondolkodtató jelenségre lettem figyelmes. A 20 perces út során összesen négy szemétben kotorászó asszony akadt utamba, mindegyik vállán egy nagy rafiaszatyor, gondolom abba gyűjtögették összeguberált “kincseiket”. Ahogy a dombon ereszkedtem lefele azon gondolkodtam, hogy vajon  ezek az asszonyok milyen életet élnek…?  Elképzeltem őket, amint füstös konyháikban kavargatnak és örülnek, mert van mit enni adni a gyerekeknek. Hortyogó férjeik mellett vajon virrasztanak-e éjjel és ábrándoznak-e másmilyen világról?  Azon tűnődtem, hogy hogyan lehet embernek maradni ott, ahol a kutyámat is sajnálnám hagyni? Szörnyű, szánalmas és kiábrándító… de vajon ezek az asszonyok is így látják-e világuk? Hajlamos vagyok nem érteni, hogy mi ad erőt ezeknek az asszonyoknak? Mi az a csoda, ami nekilendíti őket minden új napnak? Miféle életösztön munkálkodik ezekben az asszonyokban? Olyanok, mint én néha elkeseredünk, mert nem jut egy-egy új ruhára, bútorra, nyaralásr

Néhány hete történt, baráti társaságban a beszélgetés arra terelődött, hogy mit ér az ember, ha becsületes és hogy ebben a becstelen világban megéri-e egyáltalán becsületesnek lenni? Mivel mindannyiunknak volt valamilyen tapasztalata, véleménye a témával  kapcsolatban és ezek nem feltétlenül fedték egymást, csakhamar parázs vita alakult ki köztünk. Úgy másfél óra telt el különböző érvek, gondolatok vívtak ádáz csatát egymással, anélkül, hogy a végén győztest avathattunk volna. Nagyjából mindenki maradt a saját „hite” mellett. Én is, de ...  És ez a „de”, mint keserű szájíz, azóta is kísér. Azt hiszem, hogy természetemből és neveltetésemből adódóan idealista vagyok. Egyszerű, dolgos szülők gyermekeként nőttem fel, mindig azt hallottam otthon, hogy csak az szegény, aki nem szeret dolgozni. Szüleim azt tartották, hogy aki becsületesen dolgozik, az nem nélkülöz, hiszen a legszükségesebbeket két kezük munkája biztosítja. Természetesen ezekről a „legszükségesebbekről” megoszlanak

Kamarás Kata: Falusi család vannak vidékek ahol a szerelem akár a harmat az árnyékos helyen tavasztól őszig őrizgeti magát szerény hasonlat de illik rám s terád félszeg is mint az iménti asszonánc de időt-jelző mint arcunkon a ránc vannak vidékek ahová nehezen vagy el sem ér a környezetvédelem kimossák sóid kasza is fenyeget csupán a harmat táplálja gyökered tisztások széle északos vízmosás ha annak vennéd hát legyen vallomás vannak vidékek ahol csak úgy lehet megmaradnunk ha kezemben a kezed és a viseltes szónak is hamva van ha félárnyékban s ha nem is boldogan száríthat szél és süthet hevet a nap míg a harmatból egy csöppnyi megmara d

Ma ez a meglepetés várt rám, Józsitól kaptam. Igyekszem továbbadni az arra érdemeseknek.

Behunyta szemét. Egy percre szerette volna kizárni az állandóan feléje nyújtózó világot.  Mindannyian,  a főnöke, az anyja, a férje, a gyerekei ... mind akartak valamit. Még az az idegen koldus az utcán, az is remélte, hogy megszánja.  Az egész világ feléje nyújtotta kezét és részt kért  magának.  Próbált nem gondolni Rájuk, mindazokra, akik életének valahogyan részeivé váltak. Csupán pár percre vágyott, pár percre, amit önmagéért élhet. Behunyt szemmel próbált nem gondolni az előtte tornyosuló határidőkre,... Próbált eltávolodni azoktól a gondoktól, amelyek naponta égették lelkét. Nem érdekelte, hogy ezen gondok nélkül örömeitől is egyre távolabb kerül... Úgy akart lenni csak, mint a muskátlik az ablakában, ösztönösen, nem aggódva a holnap történései miatt. Úgy akart lenni, mint egy darab fa, kő, márvány... Nem lehetett! Még élt, lélegzett, gondolt... még lüktetett ereiben a vér. Valami belül lökött egyet rajta. Kinyitotta  szemét... Élete merevedett ki e pillanatban, mint filmkock

Gyermekeinket ajándékba kapjuk. Velünk vannak, aztán elrepülnek... Segíthetünk nekik szárnyakat növeszteni, megmutathatjuk a repülést, de nem repülhetünk helyettük. Amikor szárnyukra bocsátjuk őket lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy mi történik majd. Lessük az első szárnycsapásukat, életük első független lépéseit... Olykor fájhat, hogy már nincs szükségük ránk... Félhetünk attól, hogy nem tanultak meg mindent... vagy, hogy nem bizonyulunk elég jó tanítónak. A hibák elkerülhetetlenek!  Sokan féltik gyermekeiket a repüléstől, ezért inkább lenyesegetik a szárnyaikat. Mások arra hivatkoznak, hogy veszélyes megismerni az újat, hiszen a világban mindenütt csapdák várnak.  Bizalmatlanok, nemtörődők vagy szeretve féltők, a végtermék ugyanaz: törékeny szárnyú madár, aki túl hamar, túl későn, vagy soha nem repül el.

Hiába küszködött, sehogyan sem tudta visszavenni az élettől, amit az elvett tőle. Próbált nem gondolni rá,  de úgy tolakodott jelenébe minden hiánya, mint  szemtelen légy, mely újra s újra visszatér. A fájdalmas gondolatok ott sajogtak benne, késsel sem tudták volna kivágni onnan. Arra gondolt, hogy milyen lett volna ha… és ez a gondolat még inkább emésztette lelkét. Nem tudta elengedni annak a gondolatát, hogy ő is megérdemelte volna, éppen úgy, ahogy gyermekek milliói megérdemlik és meg is kapják. Nem értette, hogy neki miért kellett magára hagyottan élnie és boldogulnia az életben? Őt miért nem kísérte az a féltő anyai tekintet, amely annyi kisgyermeket kísér? Nem nézett senki féltőn utána, ahogy iskolába indult és este hiába várta, senki nem ült le az ágya mellé. Mindezek helyett időről-időre idegen emberek lakásaiban kellett meghúznia magát, idegen szabályokhoz alkalmazkodnia, idegen embereket szeretnie. Azt hitte, hogy az idegen emberek is szeretik őt… Hitte míg rá nem döbb

A hétvégén Erdély déli részébe látogatva szívszorító élményben volt részem. Magukra hagyott, elromosodó templomok, kidőlt, omladozó falak vigyázzák magyar múltunk. Az egykor őseink által benépesített falvak sorra nélkülünk maradnak. Kupolák épültek ég felé törő tornyaink mellé. Magyariak és Jókaiak végtisztesség nélkül temetik drága nyelvünk. Nem lassan, nem évről-évre, napról-napra fogyunk. Szám szerint és lélekben egyaránt. Fogyunk, mert elmegyünk és fogyunk, mert maradunk. Aki elmegy spanyollá, olasszá próbál válni, aki marad, csak románná. Iskolákban és osztálytermekben némul el a magyar szó. Magyar szülők román gyermeket nevelnek. A gödör megásva! Vannak ugyan kevesen, akik magukat naponként megfeszítve próbálnak ellenállni az árnak. Csaba testvérek és Lóri atyák, papok és tanárok... Szélmalomharc mit vívnak, pedig mennyire szeretném hinni, hogy nem az. Meddig, kérdem én? Meddig bírják ők és meddig nézzük mi? Meddig lehet nézni, hogy fogyunk, hogy halódó magyarságunk helye

Amikor a szerelem kibandukolt az életemből, szépen, lassan, alig észrevétlen, én épp téged kerestelek valahol… Közben féltem, hogy megtalállak. Téged kerestelek, vagy inkább benned azt, aki lehettél volna. A nyitva felejtett ajtón tétovázva ment ki... Mi közben csak azon veszekedtünk, hogy az ajtót ki hagyhatta nyitva... Soha nem derül ki. Én azt mondtam, te voltál, te pedig az én szememre vetetted.    Azon a napon ott maradtunk, dideregve. Hideg, huzatos lelkünk felmelegíthetetlenül maradt bennünk. Fogvacogásunk zaja elvert minden szelíd suttogást. Egy idő után már vacogni sem tudtunk, nyüszíteni sem, csak némán, jégbe fagyott szoborként álltunk egymás mellett. Akkor vettük észre, abban a percben, hogy nyitva az ajtó… Az ajtó rég nyitva volt már és messze járt ki kisétált rajta… A nyomok is elvesztek már... Jégszobrunkba fagyva akaratlanul is mereven álltunk, felszegett fejjel, dacosan, büszkén. Az olvadás után rongyként hulltunk össze. A huzat még egy ideig a bordáim között

„ Az ember, akinek sok barátja van széttöretik, de van barát, aki ragaszkodóbb a testvértnél” (Példabeszédek 18:24) Biztosan nem véletlenül jut  ez először eszembe, amikor a barátságot, mint fogalmat próbálom megközelíteni. Nincs sok barátom, tulajdonképpen ha jól meggondolom kevesen vannak és a legtöbbjük távol él tőlem, ami természetesen azt vonja maga után, hogy elég ritkán találkozom velük. Ha, mint segítő szakmában dolgozó, pszichológiát kitanult ember gondolkozom el ezen, akkor kicsit el is szomorít ez a tény. Hogy miért? Hát igen, az a megszépítő távolság! Ez a titka. Közben azon gondolkozom, hogy a távolságon keresztül ápolt barátságot mennyire lehet élő, jól működő kapcsolatnak tekinteni? A telefon, az internet mennyire tudja helyettesíteni a személyes  találkozások örömét? Tudja, megteheti? Nem tudom, én tulajdonképpen alig-alig beszélek velük, de furcsa módon, amikor hónapok, esetleg évek múlva találkozunk olyan, mintha mindig is ott lettünk volna egymásnak és úgy fű

M int az előző bejegyzésben írtam, tegnap két díjat is kaptam. A Kreatív Blogger Díjat Gréti ajándékozta nekem, külön köszönet érte.  http://alarcok-greti.blogspot.com/ Hét embernek kellene továbbítanom, de a hetes szám helyett jobban szeretem a hármast. A díjra vonatkozó szabályok: 1. Köszönd meg akitől kaptad. 2. Tedd ki a logót a blogra. 3. Linkeld be, akitől kaptad. 4. Add tovább további hét blogosnak. 5. Linkeld be őket. 6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket. 7. Árulj el magadról hét dolgot. Számukra küldöm tovább: http://mjozsef.blogspot.com/ Józsinak azért, mert kivételesen meleg hangú bejegyzései és hozzászólásai vannak. Gondolom ezt már mindannyian tapasztaltuk. http://kisviragvilag.blogspot.com/ Ő valóban egy Virág, illatos, gyönyörű, lelket melengető. Kreatív ötleteivel engem is kreativitásra késztet, pedig igazán suta vagyok hozzá.  http://evihugi.blogspot.com/ A csodálatos képekért és egy kicsit azért, mert hazám béli.  Fogadjátok szeretettel és adjátok tovább!

A tegnapi nap folyamán kellemes meglepetésben volt részem. Nagyon jól esett, főként, hogy úgy érzem szívből adták, szeretettel. Íme itt a díj! Moniktól kaptam: http://ilyenolyenversek.blogspot.com/   Gondolom olyanok kapják, akik szép, tartalmas bejegyzéseket írnak... Én mindenesetre olyanoknak szeretném továbbadni, pontosabban a következőknek:  Magdi: http://csillaggondolatok.blogspot.com/  Azért neked kedves Magdi, mert gyönyörű verseket írsz. Olyanokat, amelyek megpengetik a lélek húrjait és te úgy játszol azokon, mint tapasztalt zenész. Köszönjük neked! Arozika: http://tetszenek.blogspot.com/ Neked azért, mert mindig felragyog a szívem, amikor benézek hozzád és látom a szép képeket, amelyek nekem is nagyon tetszenek. Köszönöm, hogy vagy nekünk a képeiddel! Emese: http://spiritualmoments2010.blogspot.com/ Kedves Emese, te kolléganőm vagy és személyesen ismerlek. Ismerem szép lelked,  gondosságod, alaposságod.  Hasznos dolgokat írsz, nem túl gyakran, de mindig örömmel olvasom. Kös

A napokban egyre gyakrabban tör rám a felismerés, hogy rossz helyre születtem, rosszkor. Ne értsetek félre, szeretem az otthonom, igazán jó hely lehetne... Az is! Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy egyesek  már-már szemtelen magabiztossággal készülnek új értékeket teremteni.  A talpraesettség, mint legfőbb erény emelkedik ki mindenek közül. A boldogulni vágyás, úgy űzi  a legtöbb halandót, mint vadász a vadat. Lúzernek számít mindenki, aki nem gazdag, híres, vagy, akinek nincs hatalma. Ilyen világot élünk. A köpönyegforgatóra azt mondjuk,  talpraesett, a hazugra meg, hogy jó diplomata. Ha végiggondolom a dolgot evidens, hogy én a lúzerek csoportjába tartozom. Most hirtelen nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek ezen? Inkább sírok. Siratom a valóra nem vált álmokat és a be nem járt utakat...  Siratom, mint ahogy siratja az ember azt, amit elveszít, vagy azt, ami soha nem lehet övé.  Lúzer vagyok, és ha szigorú értelemben veszem a lúzerséget, be kell látnom, szinte minden ismerős

Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban, s a fiammal, akit szültél, halálom részese lettél, és történhet már akármi történhető, e világi, oldhatatlan köt hozzád a magasztos bizonyosság, világrészek, galaktikák távolából is mindig rád emlékeztet ez a vétked. Kit szeressek, ha nem téged.

Különleges eseménynek adott tegnap helyett a sepsiszentgyörgyi Belvárosi Református Templom. Már fél órával kezdés előtt alig lehetett ülőhelyhez jutni. Kicsik és nagyok lélegzet-visszafojtva várták a 82 éves Sanyi bácsit, aki korát meghazudtoló külsővel és energiával  szavalta verseit és mesélt életének pár emlékezetes eseményéről. Bevallom  nálam valószínűleg sokkal türelmesebben hallgatta a verseit szavaló gyermekeket, akik számára biztosan feledhetetlen élményt jelentett, hogy a szerző jelenlétében csillogtatták meg "tehetségüket". Számomra is feledhetetlen volt a találkozás, bár az elején nem keveset mérgelődtem a tömeg és a nem túl szerencsés helyünk miatt. Az író-olvasó találkozók lényege a személyes találkozás élménye, ez azonban most a tömeg miatt csak részben valósulhatott csak meg.   Közben azon gondolkoztam, hogy vajon hány ember a jelenlévők közül ismeri, szereti verseit? Vajon hányan olvassák rendszeresen? És vajon hányan érkeztek, mint valami cirkuszi muta

vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül    Ez egy nagyon régi kedvenc, mély mondanivalóval.

Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék. Osztódom én, osztódol te: só vagy az én kenyeremben, mosoly vagy a bajszomon, könny vagyok a két szemedben. Köt a vére, köt a vérem: szeretőm vagy és testvérem. köt a vérem, köt a véred: szeretőd vagyok s testvéred. Szellőm vagy, ki megsimogatsz, viharom, ki szerteszaggatsz, szelőd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak. Ha nem volnék, te sem volnál, én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába. Ez az én egyik kedvenc versem. Szerintem gyönyörű. Amúgy hétvégén lehetőségem lesz  találkozni a szerzőjével is, hiszen szombaton itt Sepsiszentgyörgyön üdvözölhetjük a kedves "Sanyi bácsit". Kihagyhatatlan alkalom.

Ha beszélni tudnék elmondanám neked, mindazt, mit egyelőre csak   érzetek, illatok és indulatok kusza halmazából hámozgatok ki. Nézlek és önmagamat látom… önmagam benned. Még nem tudom ki vagyok, várom, hogy meghatározz…   Nem tudom   ki lehetsz te? Életem része, maga az életem...   Úgy függök, mint levél a fán. Ha szél sodorna el holtan hullanék a sárba, lassan temetne el a múló idő. Betakarsz ha fázom, etetsz ha éhezem. Sírok ha sírsz és együtt nevetek veled... Önmagadból való vagyok, lényed része s te vagy az Életem. Életed vagyok én, drága kerted, kicsi kincsed, drágaköved, kincsesládád… Vigyázol rám, mert gyermeked vagyok, mindörökre.

  Nyaralásunkkor gyűjtöttük ezeket a kagylókat, most a fürdőszobát díszíti, akárcsak az előző bejegyzésben szereplő napernyős hölgy .

Télből nyárba vágyom... A tenger homokját szeretném érezni a talpam alatt... Élni, egy kicsit élni és kiszabadulni a haldokló mindennapokból.

Fülöp Miklós: Ablak Irodája ablakából kinézve a tejszerű ködbe burkolódzott eget látta, amelybe a szomszéd torony órája úgy lógott bele, mintha felülről  láthatatlan szalagok tartották volna. Egy hajdan jobb időket látott italos üveg árválkodott az ablakpárkányon, mintha azon gondolkozna, hogy ugorjon-e, vagy maradjon. Maradt! Napok, vagy talán hetek óta állt már ott, nem siettette semmi.  Amúgy is minden ólomlábakon vánszorgott, s a délelőtt köszvényes, hajlott háttal köszöntött rájuk ismét. Nem volt nagy iroda, szép, sőt rendezett sem. A helyhiány miatt a földön sorakoztak az amúgy polcra szánt dolgok.  A kábelek hosszan tekergőztek, a padlószőnyeg helyenként felkunkorodott, a nyitott ablakon pedig úgy szálltak ki az álmok, mint ősszel elröpülő madarak. Csak a számítógép billentyűjének kattogása zavart bele néha a csendbe. Egy-egy billentyű néha beragadt nagy odafigyelést igényelve a gépelni vágyó részéről.  Mindenki  szöszölt valami fölött. Jelentések, különböző tervek és

Márton Árpád: Mindennapi kenyerünk Mindig nehéz megszoknom, amikor évszámot váltunk... Pár papírlap és a nyomtatásához szükséges festék ismételten áldozatul fog esni... Számomra valahogy mindig ezzel a tévedéssel indul az év. Jelentéseim végén párszor még szerepelni fog a régi évszám, de aztán lassan megszokom, hogy új évet írunk. Ahogy az idő telik egyre inkább befészkelem magam a jelen év ölébe, egészen otthonra találva benne. Szépen rátalálok majd mindarra, ami a múltba örömöt jelentett és arra is, amitől féltem, amit nem akartam. Talán minden ugyanolyan lesz, pedig most szeretném ha néhány dolog mégis más lenne. Szeretnék pár dolgot megváltoztatni magam körül, de főként magammal kapcsolatban. Remélem lesz elég kitartásom és elszántságom hozzá.  Kívánok mindenkinek egy szebb, sikeresebb, gazdagabb, de főként boldogabb új évet! Legyen erőtök és kitartásotok véghezvinni azt, amit szeretnétek, türelmetek mások hibáihoz és elég szeretetek családtagjaitok gyengeségeihez. B.U.