2011. február 17., csütörtök

Amikor a szerelem kibandukol az életünkből...

Amikor a szerelem kibandukolt az életemből, szépen, lassan, alig észrevétlen, én épp téged kerestelek valahol… Közben féltem, hogy megtalállak. Téged kerestelek, vagy inkább benned azt, aki lehettél volna.
A nyitva felejtett ajtón tétovázva ment ki... Mi közben csak azon veszekedtünk, hogy az ajtót ki hagyhatta nyitva... Soha nem derül ki. Én azt mondtam, te voltál, te pedig az én szememre vetetted.   
Azon a napon ott maradtunk, dideregve. Hideg, huzatos lelkünk felmelegíthetetlenül maradt bennünk. Fogvacogásunk zaja elvert minden szelíd suttogást. Egy idő után már vacogni sem tudtunk, nyüszíteni sem, csak némán, jégbe fagyott szoborként álltunk egymás mellett. Akkor vettük észre, abban a percben, hogy nyitva az ajtó… Az ajtó rég nyitva volt már és messze járt ki kisétált rajta… A nyomok is elvesztek már... Jégszobrunkba fagyva akaratlanul is mereven álltunk, felszegett fejjel, dacosan, büszkén. Az olvadás után rongyként hulltunk össze.
A huzat még egy ideig a bordáim között táncolt... Nyüszített a csönd, már nem voltak szavaink egymáshoz. 
Mire magamhoz tértem a kábulatból rég  elmentél már... Én vigasztalódtam. Sok idő telt el, mire az ajtó végleg bezárult.
Közben megszelídült lelkem. Most tavon ringó csöndes csónak, nem bántják viharok. Vitorlássá csak álmában válik... Hajnalban, biztos kikötőből csodálom a napfelkeltét.


2011. február 5., szombat

Barátság


Az ember, akinek sok barátja van széttöretik, de van barát, aki ragaszkodóbb a testvértnél” (Példabeszédek 18:24)
Biztosan nem véletlenül jut  ez először eszembe, amikor a barátságot, mint fogalmat próbálom megközelíteni. Nincs sok barátom, tulajdonképpen ha jól meggondolom kevesen vannak és a legtöbbjük távol él tőlem, ami természetesen azt vonja maga után, hogy elég ritkán találkozom velük. Ha, mint segítő szakmában dolgozó, pszichológiát kitanult ember gondolkozom el ezen, akkor kicsit el is szomorít ez a tény. Hogy miért? Hát igen, az a megszépítő távolság! Ez a titka. Közben azon gondolkozom, hogy a távolságon keresztül ápolt barátságot mennyire lehet élő, jól működő kapcsolatnak tekinteni? A telefon, az internet mennyire tudja helyettesíteni a személyes  találkozások örömét? Tudja, megteheti? Nem tudom, én tulajdonképpen alig-alig beszélek velük, de furcsa módon, amikor hónapok, esetleg évek múlva találkozunk olyan, mintha mindig is ott lettünk volna egymásnak és úgy fűzzük a beszélgetés fonalát, mintha tegnap gömbölyítettünk volna előzőleg rajta. Furcsa dolog ez, van akivel naponta találkozol, beszélgettek, elmentek teázni, vásárolni és mégsem lesztek igazi barátok. Sok mindent tudtok egymásról, de a lényeg rejtve marad. Csak hónapok múlva hallod, hogy válik, vagy már elvált, hogy beteg az anyja, hogy anyagi gondjai vannak, vagy éppen gyógyszert szed a depresszióra. Mennyi elszalasztott alkalom!
Szeretném megérteni, hogy miért van, hogy egyik ember a barátod lesz, életed része, míg a másik bármilyen közel is van szívednek mindig távoli marad? Mi az az erő, ami közel húz az egyik emberhez, míg a másiktól végletesen eltaszít?
Vannak olyan barátságok, amiket megrág az idő és csak emlékeink ládafia őrzi elhalványult mását. Szomorú látni, hogyan múlik el, legféltettebb kincseink hogyan válnak porrá. Régi barátságok leveleit őrzöm, beszélgetésfoszlányokat a múltból...
Új barátságok lépnek a régiek helyébe... Néhány megmarad és néhány tovaszáll. Emlékeim ládafiában elraktározva minden mi fontos. Őrzöm, hogy néha ünnepnapokon kibontogassam és leporolhassam és régi fényében csillogjon nekem. Próbálom nem észrevenni az egyre fakuló színeket és szakadásokat.  
Örülök, hogy voltatok és vagytok nekem kedves BARÁTAIM!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...