Pillanatok az örökkévalóságban

Széles szemöldöke, sötéten csillogó szemei, kissé nagyra sikeredett orra és finoman ívelt szája volt. Alig-alig emlékszem már, de van egy fényképem, az egyetlen tárgyi emlékem Róla. Egy szobor mellett állunk, Ő és két kis tanítványa. Én az egyik. Tizenéves falusi fruska voltam, középszerű lány. Ők, ő és a felesége, mégis megláttam  bennem  valamit. Olyanok voltak együtt, mint ama versbeli  két  nyárfa.  Szerettem őket, mint második szüleimet, de mint ahogy az lányokkal lenni szokott, Őt kicsit jobban. A tudása végtelennek tűnt. Egy-egy látogatásomkor sorra kerültek le a polcról a könyvek. Lemezekről hallgattuk a klasszikusokat... Tágítani igyekeztek az elmém, s a lelkem repülni tanult velük.Olyan utat mutattak, amiről álmodni sem mertem azelőtt.  Emlékszem egyszer azt taglalta, hogy az ember életében válaszutak vannak, végtelen sok lehetőség. Vannak olyan választások, amelyek teljesen új pályára tesznek. Foglalkoztatta a gondolat, hogy  ezek a döntések hogyan határozzák meg a

Jó pár évvel ezelőtt találkoztam egy asszonnyal, akit a kislánya miatt kerestem fel. Mélyen rögzült bennem az a  találkozás, az asszony bánatos arca, kifakult szemei. Sokszor eszembe jut, és ilyenkor arra gondolok, hogy mennyire meghatároz minket az a közeg, amiben élni kényszerülünk Azt tanuljuk, hogy születése pillanatában minden ember egyenlő, ugyanazon jogokkal. Ez így van és mégis, amikor megszületünk valahogy megpecsételődik a sorsunk. Egyeseket drága babahordozókban visznek haza, minden rezdülésüket készülékek sora figyeli, pisszenésükre ugrik a segítség. Később ők azok, akik magánbölcsődékbe járnak, pár évesen idegennyelvet tanulnak...  De vannak a mások, azok, akiket egyáltalán nem visznek haza. Értük nem jön gondoskodó szülő, nem figyeli őket drága kamera, értük nem riaszt be a légzésfigyelő. Ők az "otthagyottak". Ez a kislány is egy olyan "otthagyott" kislány volt. Nekem az anyukáját kellett megkeresnem és tudakozódnom a szándékairól. Meg is talált

Lehunyta szemét és próbált nem gondolni semmire. Néha éreznie kellett, hogy csak önmagáért van. Befele nézett, keresett valamit... A mókuskerékben forogva ritkán volt alkalma erre. A terítésre, majd vasalásra váró ruhák, a kagylóban tornyosuló mosatlan, a mindennapok unalmas feladatai ritkán engedték el. Most is, ahogy épp kirázta volna őket , mint ócska kacatokat egy poros zsákból, most is visszakúsztak elméjébe. És nem csak ők jöttek... Valamiféle rossz érzést is hoztak magukkal, hogy nincs a helyén. Nincs a gyerek mellett... Nem végzi a házi munkát ...  Nem néz TV-t, nem navigál a neten... Nincs barátokkal... Nem kávézik a kedvesével... Istenem, ennyi az élete???  Néhány apró, ismétlődő mozzanat?! Mókuskerék. Mindig elszomorodott, ha erre gondolt. Pedig tulajdonképpen semmi  oka nem volt a szomorúságra. Sokkal többet kapott az élettől, mint amit valaha is remélt. Többet! Nagy dolog ez! Ha erre gondolt valamiféle békés érzés fogta el. Mindene megvolt, ami boldoggá tehette volna. Mé

" Lépd át a mesebirodalom kapuját és tarts velünk a nagy utazáson."  Június 1-én, gyermeknapon, Spsiszentgyörgy főterén, az előző évekhez hasonlóan egyesületünk is részese lesz gyermeknapi forgatagnak. Ügyességi vetélkedőkkel, tombolával, lufihajtogatással, arcfestéssel várunk minden kicsit és nagyot.

Ült némán, könnyeit nyelte volna... A fájdalom, mint  hirtelen jött golyó, egyre mélyebbre fúródott benne.Ősi ösztöne csalhatatlanul jelezte a veszélyt. Pusztító tornádóként tombolt volna... zivatarként... mindent elsöprő árként... De ehelyett csak ült némán.  Próbált eszénél maradni, miközben érezte, hogy szétcsúszik minden. Mindig is tudta, hogy egyszer lesz egy ilyen pillanat... Rég készült már rá... Készült rá, és közben remélte, hogy mégsem jön el. Az ajtó nyitva és jeges szelek markolásznak be rajta. Összehúzza magát, egyre kisebbre görnyed, mint csecsemő, oly tehetetlenül fekszik. Nyöszörögne, de reménye sincs arra, hogy valaki hallja. Rég elzárt emlékek élednek újjá benne.  Majd holnap! Ma nem akart még gondolni rá. Aludni vágyott, az álom enyhet adó felejtése után sóvárgott leginkább.  A feje mázsás súlyként húzta, egyre mélyebb és sötétebb árnyak felé. Szüksége volt valami kis vigaszra.  Kábítani magát még egy kicsit. Az álmok kábulatába menekülve, a valóság elől mélye