Pillanatok az örökkévalóságban

A nap csak nemrég kúszott fel az égre, ő pedig munkába igyekezett. A léptei halkan koppantak a járdán... Az út másik oldalán egy férfi az autója körül matatott. Látásból jól ismerte már, hiszen nap mint nap találkoztak. (Ugyanúgy, mint annak idején azzal a nővel... Már három éve. Istenem, hogy telik az idő!) A férfi rövid ujjú ingben volt, amit furcsállott, mert egyáltalán nem volt meleg. Csak egy pillantást vetett rá, és közben azon gondolkodott, hogy milyen ember lehet, hogyan él? Vajon olyan gondoskodó, mint amilyennek ő ebből az egyszerű gesztusból megítéli? Szinte naponta látta, ahogy a feleségének készíti elő az autót. Télen letisztogatta az ablakokat, begyújtotta a motort...  Számára kedves gesztusnak tűnt, ugyanakkor kíváncsi lett volna, hogy a feleség annak találja-e? Sylwia Bugle: lovely rainy morning Szemben egy cigány asszony  épp a szemétben guberált. Szerdánként szokta őt látni, ahogy szekérkéjével gyűjti be "kincseit". A szekérkén már volt néhány szatyor

Múltat temetni gyűltek össze mind. Elsiratni... elgyászolni... elengedni...   Drága halottaik egytől egyig, megvalósulatlan boldogságok... szépséges álmok... kútba hullt pusztulások.  Jöttek még egyszer elfájni a múltat, a jelent s talán a jövendőt. Jöttek, mert jönniük kellett, mert valahol, valamiképp így rendeltetett. Mert a fogaskerekek megakadtak... és a lemez járt körbe-körbe, újra s újra  mindig ugyanaz a idegesítő dallam... Ott kattogott  minden egyes hangjegye bennük, időnként halkulni látszott, máskor hangosodni, de soha nem némult el egészen.  A FÁJDALOM zenéje. Átéli  mindenki, aki elveszít valami drágát. Végérvényesen megszűnik valami, bezárul egy ajtó. Egyesek előtt  becsapják, míg mások maguk sétálnak ki rajta. Nincs különbség, bár időnként ezt hinni véljük. Ott ültek, valamiképp sorstársai egymásnak és mégis egytől-egyig megismételhetetlen sorssal. Lélekben összekapcsolódtak... Együtt rezdültek, mint egy finom dallam... És a megakadt lemez egyszer csak újra indul

Biztosan mindannyiunk számára ismert a “Boldogan éltek, míg meg nem haltak…” kifejezés, amellyel a népmesék szoktak zárulni.  A romantikus filmek is valahol ott szoktak véget érni, ahol a legnagyobb a boldogság, és nem igazán mesélnek arról, hogy mi történik azután.  A szerelem megtapasztalása azt hiteti el, hogy amit átélünk egyedi és megismételhetetlen, csak a mienk, és örökké tart majd. A szerelmesek, amikor a jövőre gondolnak, csak a boldogság perceit látják. Amikor a szerelem  kivándorol az életünkből,  mintha felhőről zuhannánk a végtelenbe…Nem tudjuk hová érkezünk, mi vár ránk, milyen veszélyekkel nézünk szembe. Zuhanás közben két lehetőségünk van:  elengedjük egymás kezét és külön-külön érkezünk a “valóságba”, vagy egymásba kapaszkodva.  Amikor az együttélés során szembetaláljuk magunk a mindennapok gondjaival: lakhatás, megélhetés, munkahelyi elvárások, gyermekek vállalása, nevelése, és az ezzel járó nehézségek, bizony nem vagyunk könnyű helyzetben. Olyan, mint am

Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter is... Eszembe jutott, hogy már két éve halasztgatom ennek a levélnek a megírását... Emlékszel??? Három éve levelet írtam Neked... kértem Tőled valamit... ( http://melegkabat.blogspot.ro/2010/12/level-az-angyalhoz.html ) Én megírtam a levelet és lassan kezdtem is feledni a dolgot... De Te nem feledted el... Készültél rá, mint amikor egy fontos ajándék kiválasztására készül az ember. Találhattál volna neki jobb szülőket, mégis ránk esett a választásod. Olyasvalamit láttál  bennünk, amit mi magunk sem látunk magunkban. Köszönöm az elmúlt két évet, és az azt megelőző várakozás éveit. Hogy  időt adtál a felkészülésre... Most már tudom, hogy szükségem volt rá, mármint az időre.  Szükségem volt megélni mindazt, ami velem történt. Hogy nem csak a jó dolgokért lehetek hálás...  Elmúlt a Karácsony és boldogan nézek kislányom gyönyörű szemébe... ha hiszed, ha nem, tükröződöl benne. Talán csak én látom...  Most, hogy olvasom az eddig meg

Szerettem volna valami biztatót írni az új évre, de most valahogy semmi ilyesféle nem jut  eszembe. Azon morfondírozom, hogy mit számít, hogy 2013, vagy 2014!?  Az évek sorra váltják egymást miközben elmúlik az életünk. A gyermekből felnőtt lesz és neki magának is gyermekei lesznek... Ez reményteli, ugyanakkor lehangoló is. Minden Szilveszter közelebb visz éltünk utolsó megélt évéhez... Ez a dolgok rendeje, átadjuk a helyünk, mi kilépünk míg mások belépnek. Ilyen ez!  Miért is jutnak most ilyenek az eszembe??? Örülnöm kéne az új évnek... Annyi szép dolog vár rám, ránk...  Miért nem tudom átadni magam a boldog várakozás örömének??? Pedig jó lenne!!! Az eszemmel tudom, hogy sok szép napunk lesz, a szívemmel is érzem, és mégis, kattog bennem valami, ami azt mondja, hogy  ez mind nem elég. Időnként talán ti is vagytok így... Időnként  nem tudok megbékülni azzal a monoton élettel, amit élek, miközben tudom, hogy a legtöbb embernek ilyen élet adatik. A legtöbbnek! Néha vágyom arra, h