2014. április 15., kedd

Szokványos reggel


A nap csak nemrég kúszott fel az égre, ő pedig munkába igyekezett. A léptei halkan koppantak a járdán... Az út másik oldalán egy férfi az autója körül matatott. Látásból jól ismerte már, hiszen nap mint nap találkoztak. (Ugyanúgy, mint annak idején azzal a nővel... Már három éve. Istenem, hogy telik az idő!) A férfi rövid ujjú ingben volt, amit furcsállott, mert egyáltalán nem volt meleg. Csak egy pillantást vetett rá, és közben azon gondolkodott, hogy milyen ember lehet, hogyan él? Vajon olyan gondoskodó, mint amilyennek ő ebből az egyszerű gesztusból megítéli? Szinte naponta látta, ahogy a feleségének készíti elő az autót. Télen letisztogatta az ablakokat, begyújtotta a motort...  Számára kedves gesztusnak tűnt, ugyanakkor kíváncsi lett volna, hogy a feleség annak találja-e?
Sylwia Bugle: lovely rainy morning
Szemben egy cigány asszony  épp a szemétben guberált. Szerdánként szokta őt látni, ahogy szekérkéjével gyűjti be "kincseit". A szekérkén már volt néhány szatyor, az egyikből egy csizma szára kandikált ki, míg egy másik felborult és tartalma a szekérkébe ömlött Leginkább moslékra emlékeztetett, talán a disznóknak gyűjti, gondolta, gondolni sem akart arra, hogy esetleg emberi fogyasztásra szánja. Az asszony középkorú lehetett, de sokkal idősebbnek látszott. Most épp egy ételmaradékkal teli zacskóban matatott, a kezei gusztustalanul koszosak voltak, de hát milyenek is lehettek volna?! Megvetően és ugyanakkor sajnálkozva nézett rá. Ilyenkor, szerda reggelenként az utcát ellepték a guberáló, a lakók  mérgére. Egy egy-egy idősebb nyugdíjas rendesen őrizte a szemetesét, hogy ne szórják ki a tartalmát az útra. Érthető módon senki sem takarít szívesen a guberálók után. A kiszórt, zsíros ételmaradék felkenődik a járdára, és legalább egy hétig letisztíthatatlanul ott is marad.
Azon gondolkodott, hogy vajon mi fontosabb?!. A tiszta járda, vagy ezek az emberek? Nem tudott teljesen azonosulni velük, mert előítéletei rögtön bekapcsoltak és újabb és újabb gondolatokat hoztak. Próbálta fogasra akasztani őket és egyszerűen csak az embert látni. Még az is eszébe jutott, hogy pénzt ad az asszonynak, de aztán mégsem tette.
Csak elment mellette, ahogy az emberek többsége menne. Sajnálkozva és ítélkezve, megértéssel és ugyanakkor meg nem értve.
A rádióban egy ismert dallam szólalt meg... A léptei ruganyosabbá váltak, kicsit meg is szaporázta őket... Késésben volt, mint mindig. Gondolatai a munkájára terelődtek, hogy aznap milyen feladatai vannak. Közeledett az a munkahelyéhez. Még tett egy kerülőt, hogy  napi kiflijét beszerezze. Finom, ropogós kifli, mennyivel kevesebb is lenne a világ nélküle :)
Ott állt az épület előtt. Néhány ismerősnek köszönt és indult fel a lépcsőn.
"Kezdődjék egy új nap", gondolta és benyitott az irodába.

2014. április 13., vasárnap

Újjászületés

Múltat temetni gyűltek össze mind. Elsiratni... elgyászolni... elengedni...  
Drága halottaik egytől egyig, megvalósulatlan boldogságok... szépséges álmok... kútba hullt pusztulások. 
Jöttek még egyszer elfájni a múltat, a jelent s talán a jövendőt. Jöttek, mert jönniük kellett, mert valahol, valamiképp így rendeltetett. Mert a fogaskerekek megakadtak... és a lemez járt körbe-körbe, újra s újra  mindig ugyanaz a idegesítő dallam... Ott kattogott  minden egyes hangjegye bennük, időnként halkulni látszott, máskor hangosodni, de soha nem némult el egészen.  A FÁJDALOM zenéje. Átéli  mindenki, aki elveszít valami drágát. Végérvényesen megszűnik valami, bezárul egy ajtó. Egyesek előtt  becsapják, míg mások maguk sétálnak ki rajta. Nincs különbség, bár időnként ezt hinni véljük.
Ott ültek, valamiképp sorstársai egymásnak és mégis egytől-egyig megismételhetetlen sorssal. Lélekben összekapcsolódtak... Együtt rezdültek, mint egy finom dallam... És a megakadt lemez egyszer csak újra indult... Nem  tudni hogyan, melyik pillanat hozta. Nem is volt fontos.
Ahogy ott ültek arcukon a fájdalom és az öröm könnyei váltogatták egymást. Ugyanúgy örültek a másiknak és önmaguknak. Minden percet felnagyítva és felhangosítva éltek, ugyanakkor mégis halkan. A csend némán szólongatta őket...
Sirattak... gyászoltak... és próbáltak elengedni. Elengedni egy megvalósult, ugyanakkor megvalósulatlan álmot. Hogy vele már nem lesz közös élet, hogy az utak szétválnak. És meghal az, ami volt... minden szépségével, gyönyörűségével és poklával együtt. Meg kell halnia. Időnként pokolra kell szállni, hogy a pokol ördögeit megzabolázva törhessünk fel újra. 
Ennek a hite csírázott ki valahogy bennük. Nem gyógyultak meg, csak hinni kezdtek. Mesebeli szegénylegényekké váltak, akik hamuban sült pogácsával indulnak útra. Nem üres tarisznyával... Lényeges különbség.

Húsvét közelget... a Feltámadás ünnepe. Véletlen lett volna?

2014. február 17., hétfő

"Szerelem, szerelem..."




Biztosan mindannyiunk számára ismert a “Boldogan éltek, míg meg nem haltak…” kifejezés, amellyel a népmesék szoktak zárulni.  A romantikus filmek is valahol ott szoktak véget érni, ahol a legnagyobb a boldogság, és nem igazán mesélnek arról, hogy mi történik azután.  A szerelem megtapasztalása azt hiteti el, hogy amit átélünk egyedi és megismételhetetlen, csak a mienk, és örökké tart majd. A szerelmesek, amikor a jövőre gondolnak, csak a boldogság perceit látják.
Amikor a szerelem  kivándorol az életünkből,  mintha felhőről zuhannánk a végtelenbe…Nem tudjuk hová érkezünk, mi vár ránk, milyen veszélyekkel nézünk szembe. Zuhanás közben két lehetőségünk van:  elengedjük egymás kezét és külön-külön érkezünk a “valóságba”, vagy egymásba kapaszkodva. 
Amikor az együttélés során szembetaláljuk magunk a mindennapok gondjaival: lakhatás, megélhetés, munkahelyi elvárások, gyermekek vállalása, nevelése, és az ezzel járó nehézségek, bizony nem vagyunk könnyű helyzetben. Olyan, mint amikor egyből a mély vízbe vetik az embert és elvárják, hogy profi módon ússzon, akár árral szemben is. 
Az úszás könnyebben megy annak, aki tanulta, aki gyakorolta magát benne, mint ahogy a párkapcsolatokban is könnyebben mozog az, aki felkészült rá, akit felkészítettek rá. Mit jelent ez a felkészülés? Leginkább azt, hogy gyermekként azt tanultuk: jó dolog családban élni. Ez a tanulás főként tapasztalatokra épül. Annak a gyermeknek, akinek szülei egymással szeretetben, békességben éltek, az lesz a természetes, hogy szeresse, megbecsülje tárását, és bármilyen nehézség közepette is olyan megoldásra törekedjen, ami nemcsak az egyén, hanem az “egész” hasznára is szolgál. Az egészséges családban felnövekedő gyermek felnőttként ösztönösen azokhoz vonzódik majd, akik képesek számára szeretetet és figyelmet adni. 
Szomorú, de nagyon is valós, hogy sok gyermek kénytelen kevésbé optimális körülmények között felnőni. A gyermek számára nagyon fájdalmas dolog megtapasztalni, hogy szülei már nem szeretik egymást, vagy ha szeretik is, csak egymást kínzó módon tudják ezt tenni. A napokig, vagy akár hetekig tartó néma csend ugyanúgy tud fájni, mint a gúnyos sértő megjegyzések, látványos csatározások. Az ilyen családban felnövő gyermek felnőttként, amikor maga is párkapcsolatot alakít ki, nehéz helyzetbe kerül. Legtöbbször akaratlanul is szüleit utánozza és ösztönösen olyan társat választ, akivel gyermekkori sérelmeit élheti újra s újra.  Természetesen nem állítom, hogy kellő odafigyeléssel ez nem korrigálható. Ha ezt állítanám, akkor semmit sem tudnék arról, hogy milyen csodálatos energiákkal bír olykor az ember...
 A házasság  ápolása ugyanolyan naponkénti feladat kellene legyen, mint egy érzékeny növény gondozása. Néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről. Olykor csak túl fáradtak vagyunk... sértettek... csalódottak... vagy egyszerűen csak a másikra várunk. Talán  soha nincs optimális állapot, egyszerűen csak fárasztó mindennapok vannak. De hiába minden magyarázat. Egyszerű, mint egy pofon: ha nem adsz vizet,  ha nem éri fény, a növény elsorvad, kiszárad. A legszomorúbb, hogy a kapcsolat sorvadása, valahogy elkerülhetetlenül mi magunkat is sorvaszt. Ne legyünk önmagunk ellenségei! 
 Ehhez kívánom a legelképzelhetőbb jókat!!!


2014. január 3., péntek

Kedves Angyal!

Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter is... Eszembe jutott, hogy már két éve halasztgatom ennek a levélnek a megírását...

Emlékszel??? Három éve levelet írtam Neked... kértem Tőled valamit...
( http://melegkabat.blogspot.ro/2010/12/level-az-angyalhoz.html )

Én megírtam a levelet és lassan kezdtem is feledni a dolgot...
De Te nem feledted el... Készültél rá, mint amikor egy fontos ajándék kiválasztására készül az ember. Találhattál volna neki jobb szülőket, mégis ránk esett a választásod. Olyasvalamit láttál  bennünk, amit mi magunk sem látunk magunkban.

Köszönöm az elmúlt két évet, és az azt megelőző várakozás éveit. Hogy  időt adtál a felkészülésre... Most már tudom, hogy szükségem volt rá, mármint az időre.  Szükségem volt megélni mindazt, ami velem történt. Hogy nem csak a jó dolgokért lehetek hálás... 

Elmúlt a Karácsony és boldogan nézek kislányom gyönyörű szemébe... ha hiszed, ha nem, tükröződöl benne. Talán csak én látom... 


Most, hogy olvasom az eddig megírt sorokat, mind olyan balgatagnak tűnnek. Alig mondanak el valamit arról, ahogy, amit érzek. De nem számít, mert Te amúgy is tudod... szavak nélkül is.

2014. január 2., csütörtök

Rendhagyó újévi köszöntő

Szerettem volna valami biztatót írni az új évre, de most valahogy semmi ilyesféle nem jut  eszembe. Azon morfondírozom, hogy mit számít, hogy 2013, vagy 2014!?  Az évek sorra váltják egymást miközben elmúlik az életünk. A gyermekből felnőtt lesz és neki magának is gyermekei lesznek... Ez reményteli, ugyanakkor lehangoló is. Minden Szilveszter közelebb visz éltünk utolsó megélt évéhez... Ez a dolgok rendeje, átadjuk a helyünk, mi kilépünk míg mások belépnek. Ilyen ez! 

Miért is jutnak most ilyenek az eszembe??? Örülnöm kéne az új évnek... Annyi szép dolog vár rám, ránk...  Miért nem tudom átadni magam a boldog várakozás örömének??? Pedig jó lenne!!! Az eszemmel tudom, hogy sok szép napunk lesz, a szívemmel is érzem, és mégis, kattog bennem valami, ami azt mondja, hogy  ez mind nem elég. Időnként talán ti is vagytok így... Időnként  nem tudok megbékülni azzal a monoton élettel, amit élek, miközben tudom, hogy a legtöbb embernek ilyen élet adatik. A legtöbbnek! Néha vágyom arra, hogy valami rendkívüli részese legyek, hogy olyasmit élhessek át, ami kivételes. Szomorú amikor az élet mindennapi csodái nem elégítik ki az embert...







Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...