2016. december 17., szombat

Hála

Széles szemöldöke, sötéten csillogó szemei, kissé nagyra sikeredett orra és finoman ívelt szája volt. Alig-alig emlékszem már, de van egy fényképem, az egyetlen tárgyi emlékem Róla. Egy szobor mellett állunk, Ő és két kis tanítványa. Én az egyik. Tizenéves falusi fruska voltam, középszerű lány. Ők, ő és a felesége, mégis megláttam bennem valamit. Olyanok voltak együtt, mint ama versbeli két nyárfa. 

Szerettem őket, mint második szüleimet, de mint ahogy az lányokkal lenni szokott, Őt kicsit jobban. A tudása végtelennek tűnt. Egy-egy látogatásomkor sorra kerültek le a polcról a könyvek. Lemezekről hallgattuk a klasszikusokat... Tágítani igyekeztek az elmém, s a lelkem repülni tanult velük.Olyan utat mutattak, amiről álmodni sem mertem azelőtt. 

Emlékszem egyszer azt taglalta, hogy az ember életében válaszutak vannak, végtelen sok lehetőség. Vannak olyan választások, amelyek teljesen új pályára tesznek. Foglalkoztatta a gondolat, hogy  ezek a döntések hogyan határozzák meg a jövőnket és mi lett volna ha jobb helyett balra lépünk.... Mindez elméletileg érdekelte, nem úgy, mint aki bán valamit. Legalább is én így hiszem.
Imádta a feleségét, bár néha, mosolygott a női csacskaság láttán. Megbabrálta miatta a mérleget, hogy kevesebbet mutasson. Békére intette , amikor az valakiről női hévvel pletykálkodni kezdett. "Klárám, nem kell ezt folytatni" mondta. Néha elismétlem magamban, azzal a hangsúllyal, s szinte érzem magam mellett. 
Hibája, hiányossága? Biztosan volt, a felesége, családja ismerhette őket. Én egyetlen egy dolgot láttam, az ami általában nagyoknak sajátja. A gyakorlati élet nyűgnek tűnt számára.  De igyekezett. Muszáj volt, mert a gyakorlatiasság  a falusi lét elengedhetetlen velejárója. Cipelte a fát, tüzet rakott, a kertben tett-vett... Panaszkodtak a télre, hogy a fürdőszoba használhatatlanná válik. Mosolyogtam, nekünk fürdőszobánk sem volt :) 
A fiukért aggódtak néha, végtelenül szerették, mégis, mintha valami megszakadt volna köztük. Egyedül voltak, és néha azt éreztem, hogy ez  fáj nekik. Ahogy az idő telt a mindennapok tennivalói egyre terhesebbé váltak Félidegenek segítségére szorultak.  
Az egyetem után elkerültem otthonról és egyre ritkábban találkoztam velük. Egy nap hallottam a hírt, hogy már Nincs, legalábbis nem itt, köztünk. Mert biztosan tudom, hogy  Van Valahol. Az ilyen lelkek végtelenül ragyognak a mindenségben. 
Sajnos nem tudtam végső búcsút venni Tőle... A feleségével beszéltem később, de már nem volt ugyanolyan. Ők ketten voltak egyek. Fájt félként látni őt, szárnyaszegett madárnak tűnt, kalitkába zárva.  
Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy utamba adta Őt, Őket nekem. Nem tudom, hogy az én életem merre ágazott volna nélkülük, de biztos vagyok benne, hogy kevésbé értelmes és értékes lenne. Köszönöm ezt! 

Hogy néhány dolog a Férjemben visszaköszönne? :)  Talán nem teljesen véletlen ez sem :) 


2016. december 6., kedd

Második lehetőség

Jó pár évvel ezelőtt találkoztam egy asszonnyal, akit a kislánya miatt kerestem fel. Mélyen rögzült bennem az a  találkozás, az asszony bánatos arca, kifakult szemei. Sokszor eszembe jut, és ilyenkor arra gondolok, hogy mennyire meghatároz minket az a közeg, amiben élni kényszerülünk
Azt tanuljuk, hogy születése pillanatában minden ember egyenlő, ugyanazon jogokkal. Ez így van és mégis, amikor megszületünk valahogy megpecsételődik a sorsunk. Egyeseket drága babahordozókban visznek haza, minden rezdülésüket készülékek sora figyeli, pisszenésükre ugrik a segítség. Később ők azok, akik magánbölcsődékbe járnak, pár évesen idegennyelvet tanulnak...  De vannak a mások, azok, akiket egyáltalán nem visznek haza. Értük nem jön gondoskodó szülő, nem figyeli őket drága kamera, értük nem riaszt be a légzésfigyelő. Ők az "otthagyottak".
Ez a kislány is egy olyan "otthagyott" kislány volt. Nekem az anyukáját kellett megkeresnem és tudakozódnom a szándékairól. Meg is találtam, a kapuban beszélgettünk. Látszott, hogy nem szívesen invitálna be, meg jó is volt, hogy a többi gyerektől távol, nyugodtan tudtunk beszélni. Öt volt az otthagyott kislányon kívül, őket hazavitte. Szegénységben éltek, erdei gyümölcsöt gyűjtögettek, mikor minek volt szezonja. A szegény asszonyt meg még az ág is húzza, hát az élettársa sem igazán volt jó választás. Pedig két gyerek után élettársat váltott, aztán lett még négy. Nem élettárs, csak gyerek. Élettárs maradt a kettő. Mindkettő ivott és verekedett. Általában az asszonyt verték, néha talán a gyermekeket is. Ha volt pénz ittak és azért verekedtek, ha nem volt hát azért mert nincs. Boldogtalan férfiak boldogtalan asszonya lett. Sajnáltam, arra gondoltam, hogy én is lehetnék. Ha oda születek, az ő helyére, vajon mennyi esélyem lett volna, hogy másfajta életet teremtsek magamnak? 
Beszélgettünk. Elmesélte, hogy amikor kislány volt egy doktornő kérte az anyjától. Nem volt gyermeke és ő megtetszett neki. Ezt büszkén mondta, talán az egyetlen dolog, amire még büszke tudott lenni. De az anyja nem adta. Hányszor gondolhatott erre ez a szegény nő? Istenem, vajon hány éjszaka sírta álomba magát azzal a gondolattal, hogy más élete is lehetne? A szemében láttam a választ. 
Rám nézett, mélyen bele a szemembe, úgy, ahogy ezek a nők nem igen szoktak nézni. Rám nézett és lemondott a lányáról, végleg. Jobb sorsot szánt neki. 
Azóta is tisztelem a döntése miatt. 
A kislányt végül egy család örökbe fogadta és valóban jobb sorsa lett. Mindaz megadatott neki, ami megadathat Talán soha nem tudja meg, hogy az édesanyja milyen áldozatot hozott érte. Én tudom, ott voltam, láttam. Aki meg nem hiszi, járjon utána :)  
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...