2018. május 16., szerda

Hogyan?

Második gyermekem születése után sajnos nem igazán van időm írni. Nem tudom ti anyukák, hogy vagytok ezzel, de állandóan fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Pedig CSAK itthon vagyok a picivel, még a házimunkát is foghiányosan tudom végezni. Néha azon gondolkozom, hogy valamit biztosan nagyon elszúrok...
Szóval nem igazán jut időm írni. Most is csak pár percre léptem be, és ahogy hallom meg is ébredt a lelkem.
Ez egy ilyen gyors bejegyzés :)
Ti hogy menedzselitek az időtöket? A kimerültséggel mit kezdetek?

Néha úgy folyok szét a tennivalók között, mint a képen látható homok...

Ti hogyan csináljátok?

2018. február 3., szombat

"Kezdjetek el élni..."

"Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak..." 
Hallgatta és a szívébe valami csendes szomorúság költözött. Nem az zene, az élete miatt. Néha, mint most is, rátört a kétségbeesés. Mintha egy váróteremben ülne vonatra várva.... A vonat nem jön, az élet pedig lassan elrohan mellette. A váróterem piszkos, bűzös falai, kongó csöndje úgy élt emlékében, mint ez a perc. Ugyanolyan elhagyatott volt a lelke... Szállni szeretett volna, levetkőzni mindazt, mi megkötötte. Nem is vonatra, szárnyakra vágyott. Erős, izmos szárnycsapásokkal magasra szállna... az egekig fel, majd egyetlen nekifutással körbeszárnyalná a földet. A tenger felett beszippantaná annak sós illatát, a szél a szárnyaiba kapna és gyönyörű  madárteste a vízben csillogva tükröződne vissza. Meleg napsütésre vágyott, didergő lelkét melengető sugarakra. Hatalmas, szikrázó napsütésben fürdőző, vakítóan fehér hóval fedett hegyek közé... Mély barlangok mélyére... Sivatagi homok fölött szállni... Hogy majd legyen mire visszaemlékezni.
Gyermeteg vágyak, önmaga elől menekülő önmaga délibábjai. Édes keserű látomások, melyek felemelték, majd magasról a semmibe hullnak... s csak hullnak egyre...egy örökkévalóságon át.

Mit mesél majd??? Hogy úgy élt, mint legtöbb ember, aki mellett elsuhan az élet?! Hogy csak várt a legutolsó percig, várta  hogy szárnyai nőnek, majd....



2017. október 3., kedd

Csak úgy lenni...

Egyedül volt, végre. Szerette ezeket a csendes délelőttöket, amikor semmire sem kellett odafigyelni, csak úgy egymaga lehetett. Nem kellett gondolkozni, gondoskodni, felelősséget vállalni... Tudta, hogy nem sokáig lesz így, új feladatok, kihívások várták. Egy új élet növekedett benne, ami nemsokára világra jönni készült. Addig még annyi elintéznivalója volt.... De most csak ült, a magány csendes percei jóleső örömöt adtak. Jó zenét hallgatott, kávét kortyolt és csak úgy volt a földön. Jó néha így lenni! A zene simogatta lelkét... Szomorú dal, de most nem vágyott másra. Érzéseket akart. A nagy pörgésben napok óta nem tudott önmagára figyelni. Úgy érezte, hogy a pörgés szívtelenül préseli össze, majd mint egy használt rongybabát ledobja. Persze kell az is, mert az ember szíve dobog és időnként érezni akarja az ütemét. A pörgésben együtt vágtatsz a dolgokkal... Mókuskerék: bekap, felcsavar és kidob. Néha bántotta, hogy nem tud kitörni. 
Egyedül volt... Azokra gondolt, akiket szeretet..., akik szerették.... Hogy milyen jó időnként eltávolodni tőlük is.... Gondolatban átölelte őket... Hálás volt a Gondviselésnek! Nagyon is! Persze mindig voltak bosszantó dolgok... Az élet semerre sem tökéletes. Talán unalmas is lenne! Biztosan! 
Ha tehetné kimerevítené ezt a pillanatot. Hiszen már meg is tette! Mint egy fényképet úgy próbálta rögzíteni....  Majd ha zavaros lesz körülötte minden, akkor majd ehhez a pillanatképhez menekül. Mert jó az élet, és jó élni benne. Míg élsz lehetőségeid vannak, remélsz, szeretsz, félsz és féltesz, és fáj benned időnként valami. De hadd fájjon, mert addig jó, míg fájni tud. A léleknek fájni is kell valamikor, hogy később örülni tudjon.
Csendes volt minden, és ő csak úgy lebegett a nagyvilágban. Mint aki nem tart semerre, mint akinek semmi gondja... Jó időnként így. Próbáljátok ki :) 

2017. január 23., hétfő

Egy kis zene

Ha úgy tudnék írni, ahogy a lelkem megrezzen  egy-egy jó zene ritmusára... Ha csak a töredékét le tudnám írni... De nem tudom, mert a zenét nem lehet leírni. Próbálkozni lehet ugyan, de csak valami torz hasonmása a valóságnak. 
Most szól a zene, már legalább ötödjére ugyanaz, hiszen megunhatatlan. A lelkem ugrabugrál és a kezem ritmusra üti a billentyűket. 
Szép napot mindenkinek! 

2016. december 17., szombat

Hála

Széles szemöldöke, sötéten csillogó szemei, kissé nagyra sikeredett orra és finoman ívelt szája volt. Alig-alig emlékszem már, de van egy fényképem, az egyetlen tárgyi emlékem Róla. Egy szobor mellett állunk, Ő és két kis tanítványa. Én az egyik. Tizenéves falusi fruska voltam, középszerű lány. Ők, ő és a felesége, mégis megláttam bennem valamit. Olyanok voltak együtt, mint ama versbeli két nyárfa. 

Szerettem őket, mint második szüleimet, de mint ahogy az lányokkal lenni szokott, Őt kicsit jobban. A tudása végtelennek tűnt. Egy-egy látogatásomkor sorra kerültek le a polcról a könyvek. Lemezekről hallgattuk a klasszikusokat... Tágítani igyekeztek az elmém, s a lelkem repülni tanult velük.Olyan utat mutattak, amiről álmodni sem mertem azelőtt. 

Emlékszem egyszer azt taglalta, hogy az ember életében válaszutak vannak, végtelen sok lehetőség. Vannak olyan választások, amelyek teljesen új pályára tesznek. Foglalkoztatta a gondolat, hogy  ezek a döntések hogyan határozzák meg a jövőnket és mi lett volna ha jobb helyett balra lépünk.... Mindez elméletileg érdekelte, nem úgy, mint aki bán valamit. Legalább is én így hiszem.
Imádta a feleségét, bár néha, mosolygott a női csacskaság láttán. Megbabrálta miatta a mérleget, hogy kevesebbet mutasson. Békére intette , amikor az valakiről női hévvel pletykálkodni kezdett. "Klárám, nem kell ezt folytatni" mondta. Néha elismétlem magamban, azzal a hangsúllyal, s szinte érzem magam mellett. 
Hibája, hiányossága? Biztosan volt, a felesége, családja ismerhette őket. Én egyetlen egy dolgot láttam, az ami általában nagyoknak sajátja. A gyakorlati élet nyűgnek tűnt számára.  De igyekezett. Muszáj volt, mert a gyakorlatiasság  a falusi lét elengedhetetlen velejárója. Cipelte a fát, tüzet rakott, a kertben tett-vett... Panaszkodtak a télre, hogy a fürdőszoba használhatatlanná válik. Mosolyogtam, nekünk fürdőszobánk sem volt :) 
A fiukért aggódtak néha, végtelenül szerették, mégis, mintha valami megszakadt volna köztük. Egyedül voltak, és néha azt éreztem, hogy ez  fáj nekik. Ahogy az idő telt a mindennapok tennivalói egyre terhesebbé váltak Félidegenek segítségére szorultak.  
Az egyetem után elkerültem otthonról és egyre ritkábban találkoztam velük. Egy nap hallottam a hírt, hogy már Nincs, legalábbis nem itt, köztünk. Mert biztosan tudom, hogy  Van Valahol. Az ilyen lelkek végtelenül ragyognak a mindenségben. 
Sajnos nem tudtam végső búcsút venni Tőle... A feleségével beszéltem később, de már nem volt ugyanolyan. Ők ketten voltak egyek. Fájt félként látni őt, szárnyaszegett madárnak tűnt, kalitkába zárva.  
Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy utamba adta Őt, Őket nekem. Nem tudom, hogy az én életem merre ágazott volna nélkülük, de biztos vagyok benne, hogy kevésbé értelmes és értékes lenne. Köszönöm ezt! 

Hogy néhány dolog a Férjemben visszaköszönne? :)  Talán nem teljesen véletlen ez sem :) 


2016. december 6., kedd

Második lehetőség

Jó pár évvel ezelőtt találkoztam egy asszonnyal, akit a kislánya miatt kerestem fel. Mélyen rögzült bennem az a  találkozás, az asszony bánatos arca, kifakult szemei. Sokszor eszembe jut, és ilyenkor arra gondolok, hogy mennyire meghatároz minket az a közeg, amiben élni kényszerülünk
Azt tanuljuk, hogy születése pillanatában minden ember egyenlő, ugyanazon jogokkal. Ez így van és mégis, amikor megszületünk valahogy megpecsételődik a sorsunk. Egyeseket drága babahordozókban visznek haza, minden rezdülésüket készülékek sora figyeli, pisszenésükre ugrik a segítség. Később ők azok, akik magánbölcsődékbe járnak, pár évesen idegennyelvet tanulnak...  De vannak a mások, azok, akiket egyáltalán nem visznek haza. Értük nem jön gondoskodó szülő, nem figyeli őket drága kamera, értük nem riaszt be a légzésfigyelő. Ők az "otthagyottak".
Ez a kislány is egy olyan "otthagyott" kislány volt. Nekem az anyukáját kellett megkeresnem és tudakozódnom a szándékairól. Meg is találtam, a kapuban beszélgettünk. Látszott, hogy nem szívesen invitálna be, meg jó is volt, hogy a többi gyerektől távol, nyugodtan tudtunk beszélni. Öt volt az otthagyott kislányon kívül, őket hazavitte. Szegénységben éltek, erdei gyümölcsöt gyűjtögettek, mikor minek volt szezonja. A szegény asszonyt meg még az ág is húzza, hát az élettársa sem igazán volt jó választás. Pedig két gyerek után élettársat váltott, aztán lett még négy. Nem élettárs, csak gyerek. Élettárs maradt a kettő. Mindkettő ivott és verekedett. Általában az asszonyt verték, néha talán a gyermekeket is. Ha volt pénz ittak és azért verekedtek, ha nem volt hát azért mert nincs. Boldogtalan férfiak boldogtalan asszonya lett. Sajnáltam, arra gondoltam, hogy én is lehetnék. Ha oda születek, az ő helyére, vajon mennyi esélyem lett volna, hogy másfajta életet teremtsek magamnak? 
Beszélgettünk. Elmesélte, hogy amikor kislány volt egy doktornő kérte az anyjától. Nem volt gyermeke és ő megtetszett neki. Ezt büszkén mondta, talán az egyetlen dolog, amire még büszke tudott lenni. De az anyja nem adta. Hányszor gondolhatott erre ez a szegény nő? Istenem, vajon hány éjszaka sírta álomba magát azzal a gondolattal, hogy más élete is lehetne? A szemében láttam a választ. 
Rám nézett, mélyen bele a szemembe, úgy, ahogy ezek a nők nem igen szoktak nézni. Rám nézett és lemondott a lányáról, végleg. Jobb sorsot szánt neki. 
Azóta is tisztelem a döntése miatt. 
A kislányt végül egy család örökbe fogadta és valóban jobb sorsa lett. Mindaz megadatott neki, ami megadathat Talán soha nem tudja meg, hogy az édesanyja milyen áldozatot hozott érte. Én tudom, ott voltam, láttam. Aki meg nem hiszi, járjon utána :)  

2016. október 9., vasárnap

Kikapcsolás és újratervezés :)

Lehunyta szemét és próbált nem gondolni semmire. Néha éreznie kellett, hogy csak önmagáért van. Befele nézett, keresett valamit... A mókuskerékben forogva ritkán volt alkalma erre. A terítésre, majd vasalásra váró ruhák, a kagylóban tornyosuló mosatlan, a mindennapok unalmas feladatai ritkán engedték el. Most is, ahogy épp kirázta volna őket , mint ócska kacatokat egy poros zsákból, most is visszakúsztak elméjébe. És nem csak ők jöttek... Valamiféle rossz érzést is hoztak magukkal, hogy nincs a helyén. Nincs a gyerek mellett... Nem végzi a házi munkát ...  Nem néz TV-t, nem navigál a neten... Nincs barátokkal... Nem kávézik a kedvesével... Istenem, ennyi az élete???  Néhány apró, ismétlődő mozzanat?! Mókuskerék. Mindig elszomorodott, ha erre gondolt. Pedig tulajdonképpen semmi  oka nem volt a szomorúságra. Sokkal többet kapott az élettől, mint amit valaha is remélt. Többet! Nagy dolog ez! Ha erre gondolt valamiféle békés érzés fogta el. Mindene megvolt, ami boldoggá tehette volna. Mégsem volt az. Valamiféle belső kényszer nem hagyta. Persze ez nem mindent átfogó érzés volt, csak néha köszönt rá. Mintha csak integetne, hogy "hahó még itt vagyok, ne hidd, hogy minden olyan tökéletes az életedben". Pedig szinte minden az volt! Mintha mélyen a lelke nem hagyta volna, hogy teljességgel meg tudja élni a boldogságot, mintha másra programozták volna. Próbálkozott az átprogramozással, de a mély nagyjából változatlan maradt. Csak őt tudta, ő ismerte, mi van benne. Nem voltak rá szavai, hogy megmutassa, s talán nem is igazán érdekelt volna mást. Van egy pont, amikor csak önmagunk vagyunk és van, amiben hiába vágyunk társra. Néha érezte, hogy bármennyire szeret és szeretik, a lelke egy része mindig magányos marad. 
Szólt a zene... Az egyetlen nyelv, amit nem ismert igazán, mégis értett. A lelke a dallammal együtt simult bele a mindenségbe. Mosolygott! A mókuskerék ismerős ritmusa már nem tűnt annyira ijesztőnek. Egy röpke pihenő, pár csendes perc, egy-két óra önmagával újra mosolyt csalt elő. 
Rámosolygott a ködös délelőttre, a halomnyi mosatlanra, a vasalatlan ruhákra és legyintett egyet, nem úgy igazából, csak úgy önmagában. Készült újra nekirugaszkodni a mókuskeréknek. Mert akinek nincs bátorsága fenekestűl felfordítani mindent az így tesz. És neki nem volt, még álmai sem. Csak a mosolya és a legyintése, no meg a kedvesei, két drága kincse. :) Értük érdemes volt!!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...