Pillanatok az örökkévalóságban

A reggel úgy kúszott elő a ködből, mint apró kukac a göcsörtös almából. A tükörből egy morcos, nyúzott arcú ismeretlen nő nézett rá... Az életuntság nemcsak a lelkét kínozta, az arcára is kiült. Szemei bambán, fénytelenül néztek vissza és szeme alatt mintha még mélyebben húzódnának a ráncok. Mintha élettelen viaszbáb nézett volna vissza rá, a viasz minden csillogása nélkül. Voltak ilyen napok. Napok, amelyeken minden addigi és eljövendő mulasztásaival szembesült. Napok, amelyek csak önmaga és mások hibáiról szóltak. Ezeken a napokon a homály még rettentőbb volt, a köd még sűrűbb, az ég még távolibb. Ezeken a napokon az önutálat rettenetes mélységekbe tolta és hiába próbált megkapaszkodni, az apró fogódzkodók sorra görcsös tenyerébe törtek. Aludni szeretet volna, mélyen, öntudatlan, menekülni minden vád elől. Az ágy csábítóan, puhán, enyhülést adón csalogatta vissza.  Az álomra, mint megszépítő varázsszerre gondolt, mely minden fájdalmára enyhülést hozhat. Egy pillanatra eljátszott

Mindig van valaki, aki segítségre szorul... Néha meghalljuk a segélykérő szót, néha pedig csak csendesen továbblépünk... Továbblépünk, mert nem segíthetünk mindenkin. A lehetőségeink korlátozottak és időnként a lelkünk is korlátok közé szorul...   Néha azt gondoljuk, hogy majd mások... én most nem tudok, nincs elég pénzem, időm, energiám... Ilyenkor nem gondolunk arra, hogy akár velünk is megtörténhet egyszer...  "Sok kicsi, sokra megy" mondják és ez annyira igaz.  Most a két éves Abigél kér... Azaz kérne, ha tudna, de nem tud. Nem tud, mert a hangok fogja. Szülei érthetően aggódnak érte és a Te segítségedet kérik. Most lehetőséged van megvalósítani egy álmot... Lehetőséged van igazi jót tenni egy családdal.  Ne feledd, akár te is lehetsz egyszer, aki mások felé nyújtja szívét. És akkor ugye te is örülnél, ha értő, halló fülekre találnál??? Ne lépj tovább csendesen! Állj meg és hallgasd a lelkiismereted hangját... Itt olvashatsz a részletekről: http://rozsaabigel.

Mindig féltem az anyaságtól. Nehéz megmagyarázni, hogy pontosan mitől, melyik szegmensétől. Talán attól leginkább, hogy nem leszek képes meghozni majd a szükséges áldozatokat. Talán banálisnak  - és most már megmosolyogni valónak tűnik számomra is- de attól tartottam, hogy éjszaka lusta leszek felkelni hozzá, hogy nem bírom ki majd ha ordít és még sorolhatnám...  "Áldozatvállalás",  valahogy mindig ezt a gondolatot asszociáltam az anyasággal. Amúgy biztosan nem véletlenül. Talán saját hozott dolgaim is erre csengenek rá, de mai társadalmunk   visszhangjaiban sincs ez másként.  Mindig az járt a fejemben, hogy  miről kell majd lemondanom.  A  lemondás és felelősségvállalás súlyos előképe nem engedte meglátnom az ezek mögött sejlő örömöt és boldogságot. Aggódtam amiatt, hogy nem leszek képes megfelelni, hogy nem tudok majd 100%-ot hozni. Hogy nincs bennem elég szeretet és lemondás... Most, hogy gyermekem van mosolygok ezeken a dolgokon. Már tudom, hogy fölöslegesen aggód

Az utóbbi időben ritkultak a bejegyzéseim... Ennek  oka egy kicsi lány, aki úgy döntött, hogy beköszön az életünkbe és fenekestül felforgatja azt. Kedden lesz hét hete, hogy megtörtént... Aki tapasztalta tudja milyen érzés amikor egyszer csak ott van, ott tarthatod a karodban, érezheted, amint lélegzik, megfoghatod  parányi kis kezét...  Szóval megváltozott az életem, az életünk. Biztosan el tudjátok képzelni, hogy mivel jár egy újszülött gondozása... Kevesebb önmagadra fordított idő,  kialvatlan éjszakák, állandóan tele szennyes kosár...  Aggodalmas találgatások, hogy vajon miért sír? Hetek telnek el, amíg kezdesz különbséget észlelni a sírások mikéntje és miértje közt. És amikor már azt hiszed, hogy tudod miért sír jössz rá, hogy mégsem tudod jól. Összezavarodsz és minden addigi bizonytalanságod a felszínre tör.  Folytatnám a bejegyzést de felébredt... Nyöszörög, valószínűleg éhes. Ennyire futotta mára, a többi  következő bejegyzésre marad.