2010. november 27., szombat

Két külön világ

Néha azon gondolkozom, hogy mily rohamosan változik társadalmunk... Csak fejemet kapkodom meglepődve időnként egy-egy újdonságon.  Bárhogy szeretném nem csupán szemlélője vagyok a történéseknek, hanem aktív részese is. Tapasztalom hogyan rendeződnek át  a társadalmi normák, válik értékesség, kívánatossá mindaz, ami azelőtt a teljes jelentéktelenség homályában lapult. Néha eszembe jut dédnagyanyám agyaggal tapasztott háza, kézzel szőtt és vart ruhái, egyszerű mindennapjai. Nem kellett rohannia a boltba és nem kellett tudnia, hogy éppen milyen divatstílushoz igazodjon. Nem nézett reklámokat, TV készüléke  sem volt, talán áram sem volt a lakásban. Egyszerűbb élete volt, pedig nem volt fürdőszobája, és hallani sem hallott uszodáról vagy szaunáról. A kenyeret kézzel dagasztotta és sütötte, nem kellett érte boltba mennie és így volt a hússal, tojással, ruhával, szappannal és mindennel. Teljesen önfenntartó volt! Arra gondoltam, hogy szegény „öreg-mama” mit gondolna a mostani világról, és a fogyasztói társadalom mit gondolna róla?
Elképzelem, amint belép egy mai lakás csont-fehér nappalijába, félve mozdulva szegény, nehogy foltot hagyjon... Valószínű, hogy csodálkozna a laptopjaik előtt üldögélő gyerekek láttán.... Nem értené a televíziókészülék képernyőjéről rámosolygó tökéletes nőket, akik nemlétező ráncaik miatt aggódnak... Nem értené kívülről haszontalannak tűnő világunk, ahol dolgozunk,  hogy "gépet" vegyünk, amely dolgozik helyettünk. Nem értené, hogy miért bonyolítjuk azt, ami egyszerű. 


 E kettős világ találkozik bennem... találkozása két idegennek. E két félből leszek valahogy egész és maradok mégis két fél, örökre.

Ajtók a nagyvilágból...



2010. november 24., szerda

Hajnal (III. befejező rész)


Ahogy lépett, magas térdemeléssel, egyre közelebb került  ahhoz amiért jött. A patak közepén egy megfeketedett kád ücsörgött szájával felfelé bámulta a napot. Jó pár napja köszöngetett már így vízzel félig telve, várva a kellő alkalomra. Szüret idejére készíti a gazda, naponta locsolja, hogy majd  a ledarált szőlő levét felfogja benne. A szüret éppen úgy zajlott, mint régen. Az asszony előző nap kenyeret, kalácsot sütött, töltött-káposztát készített. A szüret reggelén összegyűlt a rokonság... Az asszonyok és a gyerekek szedték a fürtöket, a férfiak cipelték a szőlővel megtelt vedreket. Felváltva népdalokat énekeltek, néha mindannyian bekapcsolódva az éneklésbe.  Délben szalonnát sütöttek, kalácsot ettek és ha a gazda ügyes volt, akkor tavalyi bort is ihattak mellé. Este nagy asztal mellé ülve fogyasztották el a töltött-káposztát és kóstolták meg a ledarált szőlő levét. Az öreg hitt abban, hogy a bor mindig megőrzött valamit készítője lelkéből. Minden tőkét ismert, mintha gyermekei lettek volna, a legnagyobb gonddal metszette, kapálta őket. Ősszel a legjobb hordókba rakta a mustot, úgy bánt minden cseppel, mintha folyékony színarany volna.

Az asszony túrót készített, a napra kitett aludttejet kavargatta éppen. A macska a lábához dörgölődzött, hízelkedett, hátha  megszánja pár finom falattal. Várta haza az urát, hiszen már jó ideje elment, közeledett dél, az árnyékok egyre kisebbek lettek. A nap az ég tetejére kúszott, onnan tekintgetett lefelé, oly mozdulatlannak tűnt ott a nagy kékség közepén, mintha álomba merült volna.  Jó lett volna tudni, hogy miről álmodik, de oly távoli volt, oly megérinthetetlen, mintha maga is álom lett volna csupán.  Az asszony egyre sűrűbben nézegetett a patak felé, várta haza az urát. „János, János!” – tört fel egy sóhaj ajkáról és egyre aggódóbb lett a tekintete. Elhajtotta a macskát maga mellől, idegesítette. Arra gondolt, hogy jó lenne a férje után menni... aggódott érte.  Tudta, tapasztalta: a könyörtelen idő megrágja a csontokat, leszedi a a húst zsigerekről, lassan csócsálva el mindazt, mit a fiatalság önmagából hagyott. A betegség úgy telepszik meg a testben, mint moly a legdrágább anyagban, lassan rágja meg, szépen, csendben, hangtalanul, észrevétlenül. Csak akkor eszmélünk a kárra, amikor széthullik minden.  Fél éve tudják, nem beszélnek ugyan róla, de naponta gondolnak rá. Az asszony homlokáról elsimultak a ráncok, félhangosan egy „Köszönöm”- öt mormolt és nézte az urát, aki lassan, de biztosan haladt előre. Hálás volt, pedig Isten tudja hányszor bántották meg egymást a sok év alatt. Ennyi év elteltével már mindketten pontosan tudták mivel tudják a legnagyobb fájdalmat okozni egymásnak. Valahogy mégis mindig sikerült vigyázni, hogy a kilövött nyíl  ne üssön túl mély sebet. Egyszer mégis megtörtént. Úgy hunyt ki akkor a ragyogás szeméből, mint ahogy víz oltja ki az utolsó lángot. Megszenesedett, füstölgő csutakként őrizte szívét és csak sírt. Sírt napokon, heteken át... majd  egy napon már nem maradt könny szemében, elsírta mindet szerelme romjain. Mily bolond a fiatal! – gondolta most, de szívébe mélyen bevésődtek az emlékek. Felidéződött  férje gondterhet arca, amikor bejelentette neki: elhagyja. Az a könnyeivel küszködött és a nadrágon keresztül is látszott, remeg a térde. Ahogy nézte a megtört arcot valami megváltozott benne. Olyasmit látott meg, amit csak az lát, aki a szemnél mélyebbről néz. A Férjét látta, aki szívének minden rezdülésével kereste felesége bocsánatát... És aki keres, talál... 
Nem beszéltek róla többet, de ez a történés jobban összekovácsolta lelküket, mint szerelmük hajdani szárnyalása. Döntést hoztak: jóban és rosszban... A templomban kimondott szavak életre keltek és áldássá váltak. Akkor tanulta meg, hogy csak a szeretet képes legyőzni a gyűlöletet és áldás csak ott van, ahol szeretet van. Ezt a tudást hordozta lelkében minden nap, rossz és jó napokon egyaránt. Szeretett ezzel a tudattal élni, egyszerűnek tűnt, minden bonyodalom nélkül. Számára ez volt a nagy igazság. Sajnálatot érzett a „lelki szegény” emberek iránt, mert csak így nevezte őket. Azokat illette ezzel a jelzővel, akik szeméből hiányzott a fény. Csodálatos módon  tudott ráhangolódni ezen emberekre, megérezvén azt a mérhetetlen fájdalmat, amit cinikus vagy éppen közömbös arcuk rejtett.  Azon már nem gondolkozott el, hogy saját maga ráhangolódása másokra milyen elégtételt nyújthat?! Szerette az egyszerű dogokat és ez már nem volt az. Utálta túlbonyolítani az életét, ezért is szerette itt a tanyán, ahol mindennek megvolt a maga rendje és ideje. Tavasszal vetettek, kapáltak nyáron, majd ősszel betakartak. Ennél egyszerűbb nem is lehetett volna. Volt ebben a körforgásban valami megnyugtató. Néha megtörtént, hogy a túl sok eső vagy éppen az aszály miatt elmaradt a bőséges termés, de ez is olyan természetes volt, hiszen évszázadok óta már így volt ez mindig. Egyik év kihozta a másikat. Télen aztán akár a természet, ők is megpihentek. Együtt éltek a földel, ami életet adott számukra. Ha a földnek nehezebb sora volt, nekik is rosszabbul ment. Tökéletes harmónia volt ez, tökéletesebb nem is lehetett volna. Kölcsönösen óvták és használták ki egymást, ők kezük munkáját adták, a föld pedig hol fukaran, hol bőséggel fizetett.

Hirtelen eszébe jutott éjszakai álma... Reggel ébredés után nem nagyon volt ideje végiggondolni, de most hirtelen bevillant az a kép. Ott állt mezítláb, érezte a nyirkos követ talpa alatt, lefele lépdelt nem látva a lépcsősor végét. Ismeretlen volt az út, tudta nem járt ott azelőtt. Fentről látta a lábait, közelinek tűntek, mintha a dereka tájékáról nézte volna őket. Inkább érezte, mint tudta: egy pincébe ért. A pince hatalmas teremhez hasonlított, régi kastélyok lepusztult táncterme lehetett hasonló, málló vakolattal. Elhagyatott volt minden, mintha évszázadok óta nem járt volna itt senki. Elindult előre, a lábai önkéntelenül tudták a dolguk, egyik szépen lódult a másik elé. Hirtelen egy szokatlanul nagy ajtó állta útját, olyan volt, mint régi várak felvonóhidas kapuja, de ennek kilincse volt, amit valamilyen rejtélyes módon el is ért. Amint az ajtó kitárult  egy tágas rét fogadta, zöld fűvel, virágokkal. Értetlenül állt... lefele jött, mélyen a föld alatt lehet, itt nem lehet mező, tudta, hogy valami nincs rendben. Következő kép: toronyként fölé magasodó lépcső, azon kell visszamenni.  
          Annyira valósnak tűnt minden kép, érzések gondolatok társultak hozzájuk, színek, hangok. Egy pillanatra még el is gondolkozott, hogy nem egy régi emlék tér-e vissza hozzá a valóságból?! Végigpörgette életét, meggyőződve arról, hogy nem, ez nem történt meg. Nem szokott figyelni az álmaira, de volt pár olyan, ami oly elevennek hatott, mintha mélyebb jelentéssel bírt volna. Egy-egy ilyen álom napokig foglalkoztatta, próbálta megérteni mit jelenthet. Szeretet kihámozni valami értelmet az álmaiból, eljátszadozott velük, mint gyermek képzelete várkapitányával. Ez a mostani is több jelentőséggel bírhat, de bárhogy gondolkozott sehogy nem érzett rá a megoldásra.
Ahogy a közeledett a ház felé megpillantotta Arankát, a tornácon állt, három lépcsőfok vezetett fel hozzá. Mindegyik lépcsőfok ugyanabból a kőtömbtől lett kihasítva. Ez nem az a nyirkos, toronyként fölé magasodó lépcső, aminek nem látni a a végét. Ennek a lépcsőnek a végén ott van háza,  felesége és talán már ebédje is . Ahogy erre gondolt mintha a lábai is új erőre kaptak volna, szinte érezte szájában a finom paprikás-csirke ízét. Galuskával szokta csinálni a felesége, jó nagyra szaggatja őket, hogy hamarabb elkészüljön vele. Már előre örült az asszony mosolyának, tudta, hogy megkérdi majd, hogy hol időzött eddig és azt is tudta, hogy nem fog választ adni. Az asszony megérti majd...

Hajnalodott. A  nap azon a hajnalon nem ereszkedett le a dombon és nem ült fel arra a karosszékre... Elbújt! Mélyen a felhők mögül siratta az éjt, könnye szitálva hullt alá. Riska felbőgött az istállóban. Az asszony kiszállt az ágyból, megmosakodott, felöltözött. Kinézett az ablakon, keresve egy halvány kis sugarat, de látta semmi esélye Visszament a szobába és megdöbbenve látta férje mosolygó arcát. Örök mosoly volt ez, amit már semmi  bú nem zavar meg soha többé. Szeméből nagy, meleg cseppek indultak, végiggördültek arcán, eljutva  szíve legmélyéig. Magába roskadva állt, pedig nem volt egyedül. Férje mosolygott rá valahonnan nagyon távolról ...



2010. november 22., hétfő

Hajnal (II. rész)

Leonardo da Vinci: Ülő öregember
Az öreg felállt, megpróbált kinyújtózni, de görnyedt háta nehezen engedett. Feleségére nézett, nem köszönte meg az ételt, csak szemével jelezte, hogy még mindig hálás az asszonynak, amiért az végzi szokásos, napi dolgát. Sok ideje éltek így együtt, nem számolgatták az éveket. Emlékszik, amikor először megpillantotta a lányt, valami furcsa szorítást érzett a melye tájékán. Úgy érezte, hogy angyal a lány, akit csak azért küldtek a földre, hogy megvidámítson minden vele találkozó lelket.  Derűs, kék szemei úgy mosolyogtak bele a világba, mint vidám kertre néző ablakok, melyek soha nem láttak gonoszságot. Elvarázsolta a lány, minden mozdulata magával ragadta, vidám nevetése úgy köszöntött be az életébe, mint  aratás idején az ebédet jelző harangok. Legszívesebben akkor, abban az első pillanatban feleségül kérte volna, de az illendőség megkívánta, hogy udvaroljon neki, eljegyezze és az eljegyzés után egy évvel feleségül vehesse. A lány 18 éves volt akkor, ő 25. Házasságuk első évei úgy suhantak el, olyan boldogságban, amilyenekről csak könyvek írnak. Olyan egyetértés volt kettőjük között, olyan mély összhang, ami csak nagy ritkán adódik két együtt élőnek. Mindketten tudták, hogy olyan kincsre leltek egymásban, amely értékesebb minden drágakőnél. Ennek tudatában óvták kincsüket minden pelyva és ocsú elől, mindeddig sikeresen.
Kilépett az ajtón, a macska ott volt a lába nyomában, nyújtózkodva lépdelt az öreg után. Az öreg nem szerette a macskákat, de ezt a szürkét megszokta. Néha amikor leült megpihenni a macska felugrott, majd összegömbölyödve befészkelte magát az ölébe. Ilyenkor nem volt szíve elhajtani, hagyta hadd pihenjen ő is.
Végigment az udvaron, kifordult a kapun és elindult a patak felé. A magas fű szinte térdéig ért, emelnie kellett a lábát, nehogy megbotoljon és elessen. Közben arra gondolt, hogy vajon hétvégén jönnek-e a gyerekek? A felesége biztosan tudja, miért is nem kérdezte meg tőle?! Minden hónapban kétszer jönnek, felváltva. Ahogy az öreg a lányaira gondolt eszébe jutott, hogy mennyire szeretett volna egy fiút. Néha elképzelte, hogy milyen lenne ha lenne egy fia: életvidám, erős, egészséges,  aki szereti a munkát, aki talán itt maradt volna.  Egy ideje megállt az elhagyott házak mellett, szomorú szemekkel nézte ezek kidőlt falait, korhadó kerítéseit... Nem mert arra gondolni, hogy az ő háza... pedig a lelke mélyén tudta, érezte, hogy vele együtt múlik el minden, amiért dolgozott. Ilyenkor ábrándozott a fiáról, aki soha nem született meg, de ha megszületett volna talán apja büszkesége, reménysége lenne.
Amikor meghallotta a víz csobogását, eme ismerős és fülének oly kedves hangot,  szája sarkában egy apró mosolyféle jelent meg. Ismerősként üdvözölte minden, a víz ugyanúgy futott át a köveken, mint gyermekkorában. Sokszor játszott itt pajtásaival naphosszat fürödtek, gátat építve, halat elkapva a kövek között. Olyan önfeledt, boldog évek voltak... ahogy azonban megpillantotta magát a víz tükrében hirtelen ráeszmélt a valóságra. A felismerés, mint keserű szájíz ébredés után... „Milyen furcsa – gondolta, csak az ember használódik el és amit alkot, a természet marad változatlan”. Ezen a gondolaton megindulva lépett a vízbe. Végigpásztázta szemével a tájat, tekintete elindult lefele, együtt a vízzel. Gumicsizmán keresztül is érezte a víz simogatását. Nyári esték emléke kúszott elő a kövek alól, füttyszó, csilingelő nevetés folyt tova, együtt a vízzel. Édes akácillatot érzett, pedig már régen elvirágzott az akác. Emlékei kincsesládájából azt húzott elő, amihez éppen kedve kerekedett. Az eltelt évek előnye, hogy gyűltek kincsei, az idő nemhogy megfakította volna, egyre fényesebbé csiszolta őket. Szerette egyedül, kincsesládájában kutakodva újabb és újabb kincsekre lelt. Örömmel törölgette le a port egy-egy már elfeledni vélt történésről. Így talált rá apja szigorú tekintetére, amikor hagyta elkószálni a teheneket, vagy amikor először leitta magát... Bármennyit is gondolkozott a múlton, nem tudott felidézni olyan pillanatot, amit fölöslegesnek ítélt volna. Különös áldásként fogta fel, hogy mindig mindenben kereste a az értemet. Haragudni sem tudott, soha senkire. Ha pillanatnyi indulat volt is szívében, rögtön elszállt, amint megpróbálta megérteni a dolgokat. Ahogy az idő haladt és ő is együtt haladt az idővel, egyre inkább megértőbbé vált más emberek gyengeségei iránt, a magáét is beleértve. 
(foyt. köv.)

2010. november 19., péntek

Hajnal (I. rész)

Virradt! A nap először csak kikukucskált a dombok mögül, körülnézett, majd a harmatos füvön leereszkedve elért addig a kis házig, amelyben a két öreg élt. Megpördült a ház körül, majd mint valami kíváncsi gyerek beleskelődött az ablakon Nem sokat nézelődött, hiszen a két öreg már talpon volt, a szokásos reggeli kávéjukat kortyolgatták, fáradtságnak nyoma sem volt arcukon, nyugodtnak, szinte derűsnek tűntek. Az  Asszony haja szürke, kontyba kötve, szeme még őrizte fiatalsága titkát, de az arcán lévő ráncok jelezték: múlik az   idő. Térd alá érő kartonruhája úgy simult végig testén, mint ahogy őszi esték álmos kéksége ereszkedik alá. Lépései aprók, de biztosak, mintha minden mozdulatnak előre meghatározott célja és rendje lenne. Először a vékony szeletekre, kockánként a bőrig bevágott, szalonnát pörkölte meg, vidáman nézve, ahogy a szeletek megkunkorodnak, mint szárnyait bontogató kismadarak. Rutinos mozdulatokkal törte fel a tojásokat, mint aki álmában is, bármikor meg tudná ismételni e cselekvést. Ahogy készült a reggeli az egész helység megtelt a sült szalonna és tojás illatával.  Szerette ezt a szagot, megvidámodott tőle a szíve. Gyermekkora szagait hozta vissza,  azokat a vidám reggeleket, amikor anyja ugyanezekkel a mozdulatokkal készítette, apja ült a karosszékben és ők, gyerekek az asztal körül téblábolva várták, hogy elkészüljön az étel. Volt ezeknek a reggeleknek valami titkos örömük, amiket a mostanában fogyasztott préselt sonka, sajt, teljes kiőrlésű kenyér már nem tudott visszahozni. Úgy vélte, hogy a sült szalonna illatában valahogy az élet öröme sercen.
A Férfi, hajlott hátú öreg, az asztalnál ült, várta, hogy elkészüljön a reggeli. Szívesen ült így, miután a Riska tehenet megfejte és kikötötte az egyik udvaron lévő fához, hogy ott legelésszen. Nem volt egyebük, mint az a tehén, egy süldő az ólban és néhány tyúk, akik folyton ott kapirgáltak valahol az udvaron. Olyan szabadok voltak azok a tyúkok, hogy még éjszaka sem voltak hajlandóak beülni a tyúkólba, folyton ott gubbasztottak az egyik meggyfán. Pár sikertelen szándék után, hogy a tyúkólba tereljék őket, feladták.
A szalonnás rántotta épp akkor készült el, amikor a macska leugrott arról a karosszékről, mely télen-nyáron ott állt a tornácon.  Valami intuíció vezérelhette azt a macskát, mert rögtön nyílt is az ajtó, a kávé és a sült szalonna illata egyszerre kúsztak ki az udvarra, versenybe szállva egymással, hogy melyik üdvözi előbb a napot. A nap is legszívesebben azon a karosszéken pihent meg, miután lekúszott a dombról.  Most is, hogy a macska már átadta helyét, rögtön odatelepedett, szippantott egyet először a kávé, majd a szalonna illatából... Vidáman lóbálta lábát, kalimpált vele, mint izgága gyerekek szokták. A macska besurrant a házba, abban reménykedve, hogy leesik számára is pár finom falat, a nap pedig észbe kapva, hogy más dolga is akad felpattant a székről, végigfutott az udvaron, ki a tágas rétre, megsimogatta a virágok szirmait, forró ajkával felcsókolta a harmatcseppeket, majd visszafordulva megpihent a Riska szarvai közt. Riska nyugodtan legelészett tovább, csak néha sandított irigykedve a tyúkok felé. Álmában határtalan réteken legelészett ... Ilyen álom után aztán másnap gyakrabban rángatta  kötelét. Amúgy sorsába belenyugodván, nagy, bamba szemekkel  bámult a világba. 
(folyt. köv.)

Erzsébet - mit árul el a neved?

November 19-e lévén névnapomat ünneplem:)) Egy kicsit újra utánaolvastam a név jelentésének, veletek is megosztom, hogy miket találtam.


Az Erzsébet név a héber Eliseba névből származik.
Jelentése: Isten az én esküvésem
A 14. századig a leggyakoribb női név, azóta is a legnépszerűbbek között volt. A 20. század végére kicsit visszaszorult, de még gyakori, a 2000-es években nem szerepel a 100 leggyakoribb női név között.
Az Erzsébet név gyakorlatias gondolkodású, felelősségteljes, önálló személyiség kialakulást támogatja, aki nehezen viseli, ha megmondják neki, hogy mit tegyen, viszont tehetséges, rátermett vezető. Kész mások gondjain segíteni, de érdemes óvatosnak lennie, mert hajlamos arra, hogy túlságosan belefolyjon mások életébe. Fontos számára, hogy maga tartsa kézben a dolgait. Amikor a másokhoz vezető út a megértés és együttérzés, akkor nehezen találja meg a módját, hogy kifejezze magát.

2010. november 18., csütörtök

Vincent van Gogh: Falusi út Provanceban, éjjel (1890)

Vincent van Gogh (eredeti nevén Vincent Willem van Gogh, 1853-1890) holland festőművész, a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakja. Pályája az emberi és alkotói szenvedés szélsőséges állapotait sűrítette magában. Az impresszionisták nem ismerték el és kinevették, de festészetében szinte minden eljövendő művészeti ág jeleit fel lehet fedezni. Azok közé a művészek közé tartozott, akiket csak haláluk után ismertek el.


2010. november 17., szerda

Eugène Henri Paul Gauguin: Teapot and fruit


Eugène Henri Paul Gauguin (1848-1903) francia festő Van Gogh és és Cézanne mellett a posztimpresszionizmus  legnagyobb képviselője. Teljesen egyéni hangú festészet jellemzi, amelyre a tiszta színek használata, a különböző eredetű motívumok variálása a jellemző. Festményei mellett fametszetei is igen jelentősek.

2010. november 16., kedd

Behunyt szemmel...

Szeretett így  behunyt szemmel feküdni, végignyújtózva az ágyon… Mindenféle dolgok tolongtak elméje kapuja előtt… aznapi események jutottak eszébe… Szomorúan, szinte lemondással konstatálta, hogy ismét minden holnapra maradt: a kifizetetlen számla, a mosás, a mára betervezett tanulás… Haragudott magára. Haragudott, mert nap, mint nap ugyanazt játszotta el magával… “Majd holnap” gondolta, “majd holnap”. Aztán ahogy a holnap besétált az ajtón ő  újra bújócskázni kezdett. Úgy lopakodott a feladatok elől, mint riadt állat, ha érzékszervei veszélyt jeleznek. Nem tudta, hogy milyen veszély leshet rá, nem értette, pedig próbálta. Nem akarta elfogadni, hogy felelőtlen, más magyarázat után kutatott, mert ez előbbi túl profán lett volna.
Próbálta elhessegetni magától  ezeket a gondolatokat. Nem akart elszomorodni, beleesni abba a tompultságba, amibe folyton bele szokott esni. Reménytelen próbálkozásnak tűnt. Ott feküdt elernyedt tagokkal, de a gondolatok, mint gyors áramkörök cikáztak agyában… tanulni kéne., letenni a vizsgát, vasalni, írni… már nem volt nyugodt… a feladatok úgy tornyosultak fölé mint súlyos sziklatömbök. Megbénulva, elcsigázottan feküdt, tudta, kelni kéne, tenni valamit… Nem akart erre a benne megszólaló parancsra hallgatni. Nem akart erős lenni, csak feküdni akart itt gondtalanul, kimosott aggyal, tisztán, gondolatok nélkül. “Jó lenne aludni” - gondolta, de tudta, hogy nem lehet, nincs idő rá. A tudás és az akarat küzdöttek egymás ellen… farkas szemet néztek, megfeszülten várták, hogy ki lesz, aki feladja.  Valaki bizonyosan győz, mert valaki biztosan feladja. Mozdult, pedig nem akart… Felemelte fejét és nézte, ahogy odakinn szikrázóan ragyog a nap.

2010. november 15., hétfő

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem. 

2010. november 14., vasárnap

Egy pillanat dicsérete...

Takáts Éva: Párba
Néha az ember életéből kiválnak olyan momentumok, amelyek új irányt, lendületet adnak a dolgoknak. Van úgy, hogy egy pillantás, egy mélyen szántó tekintet mindent megváltoztat.
Az élet nagy csodája volt az a pillantás is, találkozása két emberi tekintetnek. Egy februári, amúgy teljesen szokványos napon történt. Próbálom felidézni annak a napnak néhány részletét, de csak az a  barna szempár tér újra s újra vissza. Minden más valahol a felejtés homályába burkolózva várja szebb jövőjét. Szeretném megérteni  a Titkot, azt, ami két szempárt összekapcsol. Számtalanszor néztem idegen emberek, idegen férfiak szemébe: számtalan beteljesületlen lehetőség. Mi az az ősi ösztön, elemi erő ami addig hajt, amíg épp arra a szempárra rálelsz? Ha nem keresed is megtalálod, ha nem akarod is magához vonz. Hiába próbálom megérteni, hiába magyarázzák sokféleképp sokan. Vékony jégen táncoló feltevések csupán, nem enyém egy sem. Jó ha bizonyos dolgokat nem piszkol be a józan megérteni vágyás.
Évszázadok óta ismétli magát a Varázs, soha ki nem hunyó fénnyel. Így  találhattak rá nagyszüleink és dédszüleink egymásra... Talán sikerül nekünk is tovább adnunk.
Az ember életében néha egyetlen pillanat megváltoztatja a dolgok addigi folyását, máskor hosszú hetek, hónapok, évek, talán évtizedek érlelnek egy döntést. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a sokáig érlelt döntéseket is végül egyetlen pillanat hozza. A számtalan, töprengő pillanatok közül valahogyan kiválik egy. Senki sem tudja talán, hogy mi az az erő, ami azt az egyetlen pillanatot érvényre lépteti.
Amikor az a két tekintet egymásba fonódott, valahol, valamiképp megszületett egy közös sors. Annak a pillanatnak a nyomán megfogant ennek az másik személynek az akarása bennem. Véletlen lenne? Csupán egy véletlen vált ki a többi véletlenek végtelen sorából?
Annak a pillanatnak a lenyomatát úgy őrzi elmém, mint a legnagyobb igazságot. Gránitba öntve sem lehetne  súlyosabb.

Félelem késztet írásra. Zsigerekig elható nagy fagyok rettentenek, hogy beáll a tél, a csend, a halál... Ha tudnám előre, hogy így lesz, ha már nem lenne semmi remény a másra... Istenem, akkor mit tennék? Tudnám-e, akarnám-e, szeretném-e?
Rég tervezem megírni szerelmünk első lélegzetvételét. Emlékeztetőnek szánom, nehezebb időkre. Emlékeztetőnek magunknak, magunkról. Így volt és így van és sose legyen ez másképp. Ámen

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...