2013. december 25., szerda

Szokványos Karácsony

Ilyenkor, Karácsony táján vágyunk a tökéletességre... Nem tudom miért, de szinte kényszeres vágyat érzünk arra nézve, hogy egy idealizált világot teremtsünk magunk köré. Minden ezt a vágyunkat hivatott kiszolgálni: a feldíszített lakás,  a gondosan megtervezett ételsor, a szépen csomagolt ajándékok, és persze (de nem utolsó sorban) maga a pompázatos fa. Ezen  vágyunkat táplálják a szépen berendezett kirakatok, a rádióban hetek óta szóló karácsonyi dalok és persze a szomszédok, kollégák, akikkel hetek óta nem beszélünk másról, mint arról, hogy milyen lesz, mit főzünk, eszünk és  ajándékozunk...
Aztán eljön a Nagy Nap! Reggel elkezdünk sürögni-forogni a konyhában (a férfiak másutt), aztán kora délutánra nagyjából sikerül összehozni mindent. Hirtelen észbe kapunk, hogy valakinek nincs ajándék, vagy  csomagolópapír... Amúgy is, férjeinket  már  kétszer szalasztottuk ma üzletbe az elfelejtett apró dolgokért. Mostanra már ők is, mi is kezdtünk fáradtak, türelmetlenek lenni.  Ez jó kis táptalaja az első összekoccanásnak... Hát igen, tavaly is hasonlóan hangolódtunk rá az ünnepre! Akkor ugyan megfogadtuk magunkban, hogy idén másképp lesz, na de attól még ugyanúgy lett minden.
Ugyanúgy kicsit csenevész a fa, sikertelen a kalács és ugyanúgy nincs időnk egymásra. A mindennapi hajsza ugyanúgy befészkelte magát a készülődésbe is. Sajnálom, gondolom magamban, miközben tudom, hogy te is ugyanarra gondolsz.  Tesszük a dolgunk és közben elfelejtjük, hogy mi is az igazi ünnep. Nem a tökéletesen csillogó lakás, a hibátlan ételsor, vagy a varázslatos ajándékok. Még a ragyogó fa sem! Mindez mit sem számítana ha nem együtt lennénk!

A kis Jézus is csak egy istállóban született! 

Jó üzenet ez számunkra a mai napon is!

2013. október 31., csütörtök

Radnóti Miklós: Hetedik eclóga

Hiszem, hogy az igazán nagy lelkek fájdalomban edződnek. Ő is az volt, egy  az igazak közül.
Regényes élete  mozifilmet érdemelne! Miért is nem jut egyetlen hollywoodi rendezőnek vagy producernek sem eszébe?  Szóljatok nekik, ha ismeritek őket :)))

De azelőtt hallgassátok meg ezt a gyönyörű verset. Az előadás sem akármilyen:)

2013. október 28., hétfő

Menetelés az autonómia felé





Nem születtem székelynek, férjem által lett otthonom a Székelyföld. Éppen ezért talán sok mindent másképp látok, mint azok, akik ide születtek és itt nőttek fel. Gyermekként nem is tudtam elképzelni, hogy Magyarországon kívül még van hely, ahol teljesen szabadon és szégyenkezés nélkül lehet a magyar nyelvet használni. Természetesen használtuk mi is, ez volt az anyanyelvünk, tanulni is tanulhattunk, természetesen a többségi iskolában, ahol az arányok úgy alakultak, hogy a 10 osztályból 2 volt magyar. Jó volt úgy is, örültünk annak is.

Emlékszem, hogy amikor először Székelyföldön jártam teljesen megbabonázott az az egyszerű tény, hogy az üzletek falain minden felirat magyarul is szerepelt. KisMagyarország gondoltam, és talán akkor szerettem igazán bele ebbe az érdekes világba. 

Székelyföld van, létezik és ezt senki nem vitathatja. Van saját történelme, kultúrája, hagyományai és nem utolsósorban saját nyelve, de még írása is. Az aki csak kicsit is ismeri ezt a világot, az ezt nem vitatja. Hiszem, hogy ezt a világot megőrizni minden székely ember szent hivatása, és nem csak a székelyeké. Ama bibliai talentum, amit Isten az ő szolgáira bíz számon kéretik majd...

Sokan meneteltünk, de közel sem voltunk annyian, mint amennyien ott lehettünk volna. Senki se gondolja, hogy nincs Rá szükség, hogy majd Mások mennek helyette. Ne higgyetek azoknak akik azt mondják, hogy nincs remény. A remény akkor szűnik meg, amikor mind feladjuk. El akarják ugyan hitetni velünk, hogy nem tehetünk semmit, hogy kevesen vagyunk (120.000 helyett, csak 15.000-en), de  ne dőljünk be nekik. 

Bevallom engem félelem hajt. Félelem késztet írásra és a félelem edzi az éberséget bennem.  Emlékeimből nem tud kikopni azon templomok képe, amelyeknek hajdan ég felé emelkedő tornyai, most sorra porba hullnak. Düledező falaik közé  csak  holtak lelke jár jajveszékelni vissza.  Dédanyáink ha sejtették volna, talán bátrabb, harcosabb fiakat és lányokat szülnek. Láttam iskolákat ahonnan kikopott az ősi nyelv és családokat, ahol már csak a nevek őrzik a múltat, a lélek, a tudat nem. Elrettentő példák és valahogy mégsem rettenünk el. Itt történtek mellettünk és mégsem akarjuk elhinni, hogy velünk is megtörténhet ha nem vigyázunk. 

Egy kertben sokféle virág megfér egymás mellett, "a sokszínűség gyönyörködtet". A veszélyeztetett fajok, azáltal válnak értékesebbé a többinél,  hogy fogyóban vannak. Érdekükben óvintézkedéseket hoznak és ha kell akár szálanként nyilván tartják őket. Mi itt, bárki bármit gondoljon és mondjon, "veszélyeztetett faj" vagyunk. Azok voltak szórványban élt élt elődeink is. Ne higgyétek el bárki bármi mást mond. Óvjuk magunk és harcoljunk azért, hogy mások is kénytelenek legyenek megóvni minket!!!!

Isten legyen velünk!!!




2013. október 17., csütörtök

A gyaloglás előnyei

Tegnap számoltam utána, hogy napi két órát gyalogolok. Ezt az időt  a lakásunk és a bölcsőde között való ingázás veszi fel. Fél óra oda (hozzáteszem,  sietve) fél óra vissza, és ez megszorzandó 2-el. Jó kis testmozgás, nem kell fitneszre járni. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egy kilóval kevesebb is lettem, ami két hét alatt nem is olyan rossz eredmény.
Minap azon mérgelődtem, hogy ugyan miért is kell nekem gyalog járni? Természetesen ennek több oka is van, de a legszámottevőbb az, hogy se autónk, se hajtásim. (Sokan nem is értik, hogy hogy lehet manapság autó nélkül élni. Hát így! Sokat gyalogolva, néha buszozva, ritkán meg taxival. Még szerencse, hogy nem nagy a város.). Szóval többnyire gyalogosan járok és élvezem ennek minden áldását és átkát. Végig is gondoltam valamelyik nap próbálva mérlegre tenni  az előnyöket és hátrányokat. Bármilyen hihetetlen is, az előnyük kerekedtek felül. Íme:
  • Két óra gyaloglás kb. 700-750 kalória veszteséget jelent, ezáltal természetesen csökkenti a testsúlyt (ez nagyon pozitív);
  •  A szívizmokat gyorsabb mozgásra készteti, ezáltal csökkenti a vérnyomást és a szívroham rizikóját;
  • Immunrendszerünk megerősödik, egész szervezetünk ellenállóbb lesz;
  • Csökkenti a vérben lévő stresszhormonok szintjét;
  • Mivel az agyunk több oxigénhez jut a szellemi teljesítőképesség is javul;
  • Olcsó, nem kell edzőtermi bérletet fizetni, sem az autóba való üzemanyagra költeni, a karbantartási költségekről nem is beszélve;
  • A gyaloglás másik nagy előnye az autóval szemben, hogy olcsósága mellett környezetkímélő is. Nem szennyezzük zajjal, szmoggal a környezetünk. Zárja ez most a listát, de ha eszetekbe jut, újabbakat is írhattok :).
Szóval időnként jóllehet mérgelődöm, amiatt, hogy  nem autóval járok, de meg is vigasztalódom rögtön, ha átgondolom a dolgokat. Ha autóval járnék,  a fentebb említett előnyök nem gazdagítanák mindennapi életem. Nem is beszélve az extrákról: két órán keresztül mondogatunk a kislányommal egymásnak, elismételjük a mondókákat, énekelgetünk stb. Közben megnézzük az elénk tévedt madarakat, vagy éppen faleveleket gyűjtünk. Két óra hiábavalóság??? Egyértelműen Nem. Két óra, ami hihetetlenül értékes, és ami egyáltalán nem elvesztegetett idő. Hogy közben a mosatlan vár, és néha a lakás sem patyolat tiszta? Hát igen, valamit valamiért? A lúzerek (vagyis a mai világunkban lúzereknek számítóak) ezt választják.  Rájuk mondja még a biblia is, hogy "boldogok". 

(Azért nem vetek követ Rátok, kocsival járókra. Néha integessetek nekünk... (És télen, a nagy hidegben nézzétek el nekünk, ha mi is kocsiba ülünk).

2013. október 15., kedd

Változás

Új időszak köszöntött be az életünkbe, kislányunk bölcsődés lett. Jó anyaként megpróbáltam felkészülni a változásra és természetesen őt is felkészíteni. Nem mondom, hogy nem sikerült, de vannak dolgok, amelyekre bármennyit is készülsz, mégis valahogy felkészületlenül ér. Kívülről nézni a dolgokat, mint egy kirakat ablakából, egészen más, mint mikor veled pörög a film, téged vesz a kamera. 

Természetesen jó volt  tudni előre, hogy  jártak már előttünk ezen az úton, és az út járható. Rögös az eleje, de annál kellemesebb, amikor valóban elindulsz rajta. Most kezdem csak élvezni a pozitív hozadékait a dolgoknak. A lányom derűs, egyre ügyesebb és képzeljétek, még a bilire is ráül ordítás nélkül (ez aztán a változás:)). Nekem végre több szabadidőm van és ha minden igaz, akkor még magamra is jut egy kis idő. Mi  több kell, hogy ma jó napom legyen? Az ember boldogsága az ilyen röpke pillanatokból tevődik össze. Itt ülök és van időm  Írni. Természetesen most is lenne számos elvégzendő házimunka, de nem azokra fogok majd életem végén visszaemlékezni... Kívánom, hogy nektek is legyen időtök a Számotokra Lényegesre, arra ami örömet okoz, ami feltölt. Mindenkinek kell valami, ami csak Róla szól.


"Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne."


Dsida Jenő: Kóborló délután kedves kutyámmal

2013. szeptember 22., vasárnap

"Boldogok, akik hisznek..."

Mély fájdalommal gondolt a halálra. A végleges megsemmisüléstől félt, hogy vele együtt majd meghal minden érzés és gondoltat benne. Éles késként hasított belé a tudat, hogy az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy megbékélten itt lehessen hagyni. 
Most, hogy az élet még vibrált benne, nem tudta elképzelni, hogy egyszer csak sötétség és némaság veszi majd körül. Elképzelte, hogy ott fekszik majd öntudatlan, csupán emlékmása lesz régi önmagának. Élet nélkül csak egy mozdulatlan test lesz,  érzések,  gondolatok és emlékek nélkül. Egy test, ami nem Ő, hiszen minden ami lényeg, már nem lesz benne. Az életével elillan minden, ami addig fontos volt. Ha erre gondolt, úgy érezte, hogy az emberek hiábavalóságokon fáradoznak.  A Prédikátor szavai tértek újra s újra vissza. Nem akart erre gondolni, pedig tudta, hogy egyszer majd kell. Remélte, hogy sok ideje van még, pedig soha nem ismeri az ember az időt. Ma még van, a szíve még dobban és pumpálja a vért körbe-körbe, de a holnapot nem tudni. Nem tudni, hogy mikor, közel vagy távol... És így van ez jól!
Fájt tudni, hogy valamikor, közel vagy távol, mégiscsak vége lesz majd. Hogy valószínűleg itt kell hagynia utána maradó szeretteit... A holnap miatti aggodalom is gyönyörűséges ahhoz képest, hogy egyáltalán nem aggódik majd. A fájdalom is fenséges, annak tükrében, hogy majd semmi sem fog fájni. Az élet rövid és megismételhetetlen. Hálát adott hát minden napért, a legpocsékabbakért is. Tudta, hogy míg fáj valami benne, addig remény is van. Egyedül a halállal szűnik meg minden. A halál elveszi az örömet és a fájdalmat is. Valami végleges és visszafordíthatatlan öntudatlanságba dönt, aminél semmi sem rémisztőbb.
Az halál utáni lét vigaszt adhat annak, aki vigaszt keres benne. Számára azonban a végtelen élet talán még rémisztőbbnek tűnt, mint a véges. Nem is igen tudta elképzelni, mint ahogy azt sem, hogy csodálatos lelke egyszer csak a semmibe vész. Lennie kell valaminek mindig, amivel az ember vigasztalódhat. A kisgyermeknek ott van az anyja, a halálba menőnek a remény, hogy a halál után is van valami. 
Vigasz vagy valóság??? Önámítás, vagy a legnagyobb igazság??? 

"Boldogok, akik hisznek..."

2013. június 25., kedd

Gondolatok Istenről

Istenre gondolt... Ő is, mint általában az emberek, hinni akarta, hogy minden ami történik a mindenségben, nem csupán puszta véletlenek sorozata. Hinni akarta, hogy van valamiféle Gondviselés, ami vigyáz a mindenségre, mintegy a tenyerén tartva azt. Nem mint személyre gondolt Rá. Nem is mint mint olyanra, aki egy imádság hatására "lenyúl" az egekből és"elintézi" a dolgot.
Nem tudta megfogalmazni, hogy hogyan, mi módon létezik, de hinnie kellett, hogy van valami, ami értelmet ad ennek a mókuskeréknek. Az élet Isten nélkül kilátástalannak tűnt, hiszen véges, és igazságtalan. Az élet Isten nélkül hiábavalóság.
Az egyházak által "tanított" Istenben viszont nem tudott hinni. Úgy gondolta, hogy az egyház tanítása valamiféle nagyon egyszerű levonata a valóságnak. Nem hitte, hogy van valamiféle számonkérés az élet végén, sokkal inkább úgy gondolta, hogy tetteink következményei a jelenben hatnak, ugyanakkor jövőt is formálnak. Hitt abban, hogy egy rossz döntés gyötri a lelket, a jó cselekvése pedig valóban boldogít. A pokol önmagunkban van: az álmatlan gyötrődő éjszakákban, a meg nem tett cselekedetekben... Önmagunk hozzuk létre önmagunknak (és időnként szeretteinknek). Isten nem büntet, nem kell neki, mi megbüntetjük önmagunk helyette is.
Isten a Mindenség, ezért tisztelet illeti. Nem azért mert jutalmaz, vagy büntet... Csupán azért mert van, és mert számunkra felfoghatatlan módon létezik. Ha belegondolt a mindenségbe, hogy milyen apró lények vagyunk benne és mégis milyen fontosnak gondoljuk önmagunk. Ha alkalmunk volna egyszer kívülről szemlélni kis világunkat, úgy ahogy az ember szemlél egy hangyabolyt... 
Hitt abban, hogy van Valami, amit, akit  soha meg nem érthetünk, el nem érhetünk. Tisztelte őt, de nem imádta. Néha ösztönösen fohászkodott hozzá... Ott volt a fűben, a fában, a napsütésben és néha a szélben duruzsolt hozzá.

2013. június 23., vasárnap

. Egy strandolás margójára.


Az elmúlt napok melege valahogy ráhangolt egy strandolós hétvégére. Mindenfelől jöttek a hírek, hogy ilyen, meg olyan lett a megújult városi stand, gondoltam magam is meggyőződöm róla. Annál is inkább örültem, mivel lelki szemeim előtt már megjelent a másfél éves, vízben pancsoló csemetém boldog arcának a képe... Na szóval rá is vettem az amúgy húzódzkodó párom, hogy vasárnap délelőtt vigyük le a kicsit a strandra, hadd örüljön.
Végre eljött a pillanat! Villámgyors átöltözés után boldogan igyekszünk a legkisebb medence felé. Még útközben meggyőződöm róla, hogy minden rendben: a gyermek fején kalapka, teste napvédővel lekenve, úszógumi felfújva... Oda is érünk boldogan, mennénk is be, de a víz enyhén szólva sem kellemes. Semmi gond, megszokja a testünk, hiszen mások is boldogan lubickolnak. Veszem is a gyermeket, próbálom így is becsalogatni, úgy is, de hiába, mert bizony egyből mondja, hogy "nem tetszik". Nem bizony, és hiába próbálkozom szép szóval, kedveskedéssel, aztán kicsit drasztikusabban is, minden hiába. "Nem tetszik, nem tetszik" csak ezt hajtogatja szegény és látom, hogy már legszívesebben iszkolna el onnan.
Hát bizony nekem sem tetszett, de gondoltam, ha már itt vagyunk, valahogy élvezzük a dolgot. Sajnos nem igazán sikerült. A sok szép medence ellenére sem. Először még reménykedtünk, de aztán tapasztaltuk, hogy a modern fűtőberendezés ellenére is mindegyikben hideg a víz. Ráadásul a medencék mellett hatalmas sártócsák, olyanok mint hajdan a tehenek járta falusi utakon. Azt már talán felesleges is megemlíteni, hogy a benti zuhanyzók, legalább is a férfi részen, valamilyen okból kifolyólag már, vagy még nem működtek. Én nem vagyok az a kekeckedő fajta, és talán most sem lettem volna az, ha nem olvasom a csodás a sajtóhíreket a nagyszerű megvalósításról, ha nem látom a képeket a gyönyörű strandról...
Szóval úgy jártam, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sír, a másik nevet. Nevet, mert végre megújult, korszerűbb lett, de sír, mert mégis közben annyira "hazai". Kívülről rongyrázós, belülről vakarós. Ilyenre sikeredett és ezt annyira, de annyira sajnálom.

2013. január 9., szerda

Új év

Hihetetlen, hogy hogy repül az idő!!!  Igen banális megállapítás, mégis most ezzel élek. Az elmúlt bejegyzésemet is hónapok óta írtam és a következő is talán hónapok múlva születik meg. 
Most akad pár szabad percem... Amúgy igazán ritka az ilyen nagyszerű alkalom. Bár ha jól belegondolok most is számtalan más tennivalóm lenne (a lelkiismeret furdalás már kezd is kerülgetni szépen). De a legfontosabbak kipipálva! Ahogy leírom ezt, rögtön elkezd kattogni az agyam: még oda kéne tenni a mosnivalót, meg a fürdőt is rendbe kéne tenni, a házi dolgozatról nem is beszélve... Na szóval most is lenne más. Ehhez képest a blogbejegyzés időpocsékolásnak tűnik. Na, ezért ritkák a bejegyzések!!! Nem tudom, hogy más hogy van ezzel, de a itthoni lét teljesen felemészt. Amikor dolgozni jártam akkor munka után csináltam a házi munkát és mégis sikerült megoldani. Mióta gyereknevelésin vagyok... Hát igen, a gyerek. Rögtön erre fogom. Szegény kicsikém, ha tudnád, hogy anyád minden mulasztását veled takargatja :) Még nem tudod, még túl kicsi vagy, szerencsére. Szóval mióta itthon vagyok, mintha minden több időt igényelne. Nőtársaim számára talán nem idegen ez a megállapítás.Csak sejtem, hogy férjem időnként értetlenül állhat és arra gondolhat, hogy mi a fenét csinálok egész nap. Néha még magyarázkodom, pedig nem hiszem, hogy várja. Amúgy is olyan megértő. Nem mindig tudom, hogy mit gondol, mert bármilyen közel is áll az ember a másikhoz, néhány gondolata rejtve marad a másik elől. Talán ezáltal óvjuk meg a másikat önmagunktól. Bárhogy is van, a kiindulási pontomhoz visszatérve: szalad az idő és én vele rohanok. Kislányom már egy éves és egyre bontakozó értelme a legcsodálatosabb dolog jelenlegi életemben. Talán ezért is van, hogy ennek szemlélésére, segítésére szánom a legtöbb időt. Minden más másodlagos. Még ez a blog is, ami pedig szívemnek igazán kedves. Kedves, mert őszinte része önmagamnak. Nem szoktam gondolkozni azon, hogy aki olvassa, vajon mit szól ahhoz, amit olvas. Természetesen örülök ha tetszik, és a megjegyzéseket is szívesen fogadom, de ez is mind másodlagos. Fontosabb az, hogy kiírhatom magamból, ami bennem van, amit gondolok dolgokról, érzésekről. Nem minden érzés teljesen az enyém, de akár az enyém is lehetne. Néha találkozom egy emberrel és rajta keresztül egy érzéssel, gondolattal, ami megfog és úgy érzem, hogy meg kell örökítenem. Megörökíteni, hogy megmaradjon és ne vesszen el. Egyre több mindent dobunk a kukába és egyre ritkábban őrizzük meg régi, már -már hasznavehetetlen dolgainkat. Én időnként ezzel próbálkozom, bár nem tárgyakat őrzök meg (azt a férjem remekül műveli helyettem is), csupán egy-egy gondolatot, életérzést.  Önmagam számára és egy kicsit nektek nektek is, akik olvassátok egyre ritkuló bejegyzéseimet.
Minden szépet kívánok erre az új évre! Találjátok meg, amit kerestek, és időnként találjatok vissza hozzám :)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...