Pillanatok az örökkévalóságban

Ilyenkor, Karácsony táján vágyunk a tökéletességre... Nem tudom miért, de szinte kényszeres vágyat érzünk arra nézve, hogy egy idealizált világot teremtsünk magunk köré. Minden ezt a vágyunkat hivatott kiszolgálni: a feldíszített lakás,  a gondosan megtervezett ételsor, a szépen csomagolt ajándékok, és persze (de nem utolsó sorban) maga a pompázatos fa. Ezen  vágyunkat táplálják a szépen berendezett kirakatok, a rádióban hetek óta szóló karácsonyi dalok és persze a szomszédok, kollégák, akikkel hetek óta nem beszélünk másról, mint arról, hogy milyen lesz, mit főzünk, eszünk és  ajándékozunk... Aztán eljön a Nagy Nap! Reggel elkezdünk sürögni-forogni a konyhában (a férfiak másutt), aztán kora délutánra nagyjából sikerül összehozni mindent. Hirtelen észbe kapunk, hogy valakinek nincs ajándék, vagy  csomagolópapír... Amúgy is, férjeinket  már   kétszer szalasztottuk ma üzletbe az elfelejtett apró dolgokért. Mostanra már ők is, mi is kezdtünk fáradtak, türelmetlenek lenni.  Ez jó kis t

Hiszem, hogy az igazán nagy lelkek fájdalomban edződnek. Ő is az volt, egy  az igazak közül. Regényes élete  mozifilmet érdemelne! Miért is nem jut egyetlen hollywoodi rendezőnek vagy producernek sem eszébe?  Szóljatok nekik, ha ismeritek őket :))) De azelőtt hallgassátok meg ezt a gyönyörű verset. Az előadás sem akármilyen:)

Nem születtem székelynek, férjem által lett otthonom a Székelyföld. Éppen ezért talán sok mindent másképp látok, mint azok, akik ide születtek és itt nőttek fel. Gyermekként nem is tudtam elképzelni, hogy Magyarországon kívül még van hely, ahol teljesen szabadon és szégyenkezés nélkül lehet a magyar nyelvet használni. Természetesen használtuk mi is, ez volt az anyanyelvünk, tanulni is tanulhattunk, természetesen a többségi iskolában, ahol az arányok úgy alakultak, hogy a 10 osztályból 2 volt magyar. Jó volt úgy is, örültünk annak is. Emlékszem, hogy amikor először Székelyföldön jártam teljesen megbabonázott az az egyszerű tény, hogy az üzletek falain minden felirat magyarul is szerepelt. KisMagyarország gondoltam, és talán akkor szerettem igazán bele ebbe az érdekes világba.  Székelyföld van, létezik és ezt senki nem vitathatja. Van saját történelme, kultúrája, hagyományai és nem utolsósorban saját nyelve, de még írása is. Az aki csak kicsit is ismeri ezt a világot, a

Tegnap számoltam utána, hogy napi két órát gyalogolok. Ezt az időt  a lakásunk és a bölcsőde között való ingázás veszi fel. Fél óra oda (hozzáteszem,  sietve) fél óra vissza, és ez megszorzandó 2-el. Jó kis testmozgás, nem kell fitneszre járni. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egy kilóval kevesebb is lettem, ami két hét alatt nem is olyan rossz eredmény. Minap azon mérgelődtem, hogy ugyan miért is kell nekem gyalog járni? Természetesen ennek több oka is van, de a legszámottevőbb az, hogy se autónk, se hajtásim. (Sokan nem is értik, hogy hogy lehet manapság autó nélkül élni. Hát így! Sokat gyalogolva, néha buszozva, ritkán meg taxival. Még szerencse, hogy nem nagy a város.). Szóval többnyire gyalogosan járok és élvezem ennek minden áldását és átkát. Végig is gondoltam valamelyik nap próbálva mérlegre tenni  az előnyöket és hátrányokat. Bármilyen hihetetlen is, az előnyük kerekedtek felül. Íme: Két óra gyaloglás kb. 700-750 kalória veszteséget jelent, ezáltal természetesen csökken

Új időszak köszöntött be az életünkbe, kislányunk bölcsődés lett. Jó anyaként megpróbáltam felkészülni a változásra és természetesen őt is felkészíteni. Nem mondom, hogy nem sikerült, de vannak dolgok, amelyekre bármennyit is készülsz, mégis valahogy felkészületlenül ér. Kívülről nézni a dolgokat, mint egy kirakat ablakából, egészen más, mint mikor veled pörög a film, téged vesz a kamera.  Természetesen jó volt  tudni előre, hogy  jártak már előttünk ezen az úton, és az út járható. Rögös az eleje, de annál kellemesebb, amikor valóban elindulsz rajta. Most kezdem csak élvezni a pozitív hozadékait a dolgoknak. A lányom derűs, egyre ügyesebb és képzeljétek, még a bilire is ráül ordítás nélkül (ez aztán a változás:)). Nekem végre több szabadidőm van és ha minden igaz, akkor még magamra is jut egy kis idő. Mi  több kell, hogy ma jó napom legyen? Az ember boldogsága az ilyen röpke pillanatokból tevődik össze. Itt ülök és van időm  Írni. Természetesen most is lenne számos elvégzendő házim

Mély fájdalommal gondolt a halálra. A végleges megsemmisüléstől félt, hogy vele együtt majd meghal minden érzés és gondoltat benne. Éles késként hasított belé a tudat, hogy az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy megbékélten itt lehessen hagyni.  Most, hogy az élet még vibrált benne, nem tudta elképzelni, hogy egyszer csak sötétség és némaság veszi majd körül. Elképzelte, hogy ott fekszik majd öntudatlan, csupán emlékmása lesz régi önmagának. Élet nélkül csak egy mozdulatlan test lesz,  érzések,  gondolatok és emlékek nélkül. Egy test, ami nem Ő, hiszen minden ami lényeg, már nem lesz benne. Az életével elillan minden, ami addig fontos volt. Ha erre gondolt, úgy érezte, hogy az emberek hiábavalóságokon fáradoznak.  A Prédikátor szavai tértek újra s újra vissza. Nem akart erre gondolni, pedig tudta, hogy egyszer majd kell. Remélte, hogy sok ideje van még, pedig soha nem ismeri az ember az időt. Ma még van, a szíve még dobban és pumpálja a vért körbe-körbe, de a holnapot nem tudni. Nem

Istenre gondolt... Ő is, mint általában az emberek, hinni akarta, hogy minden ami történik a mindenségben, nem csupán puszta véletlenek sorozata. Hinni akarta, hogy van valamiféle Gondviselés, ami vigyáz a mindenségre, mintegy a tenyerén tartva azt. Nem mint személyre gondolt Rá. Nem is mint mint olyanra, aki egy imádság hatására "lenyúl" az egekből és"elintézi" a dolgot. Nem tudta megfogalmazni, hogy hogyan, mi módon létezik, de hinnie kellett, hogy van valami, ami értelmet ad ennek a mókuskeréknek. Az élet Isten nélkül kilátástalannak tűnt, hiszen véges, és igazságtalan. Az élet Isten nélkül hiábavalóság. Az egyházak által "tanított" Istenben viszont nem tudott hinni. Úgy gondolta, hogy az egyház tanítása valamiféle nagyon egyszerű levonata a valóságnak. Nem hitte, hogy van valamiféle számonkérés az élet végén, sokkal inkább úgy gondolta, hogy tetteink következményei a jelenben hatnak, ugyanakkor jövőt is formálnak. Hitt abban, hogy egy rossz döntés

Az elmúlt napok melege valahogy ráhangolt egy strandolós hétvégére. Mindenfelől jöttek a hírek, hogy ilyen, meg olyan lett a megújult városi stand, gondoltam magam is meggyőződöm róla. Annál is inkább örültem, mivel lelki szemeim előtt már megjelent a másfél éves, vízben pancsoló csemetém boldog arcának a képe... Na szóval rá is vettem az amúgy húzódzkodó párom, hogy vasárnap délelőtt vigyük le a kicsit a strandra, hadd örüljön. Végre eljött a pillanat! Villámgyors átöltözés után boldogan igyekszünk a legkisebb medence felé. Még útközben meggyőződöm róla, hogy minden rendben: a gyermek fején kalapka, teste napvédővel lekenve, úszógumi felfújva... Oda is érünk boldogan, mennénk is be, de a víz enyhén szólva sem kellemes. Semmi gond, megszokja a testünk, hiszen mások is boldogan lubickolnak. Veszem is a gyermeket, próbálom így is becsalogatni, úgy is, de hiába, mert bizony egyből mondja, hogy "nem tetszik". Nem bizony, és hiába próbálkozom szép szóval, kedve

Hihetetlen, hogy hogy repül az idő!!!  Igen banális megállapítás, mégis most ezzel élek. Az elmúlt bejegyzésemet is hónapok óta írtam és a következő is talán hónapok múlva születik meg.  Most akad pár szabad percem... Amúgy igazán ritka az ilyen nagyszerű alkalom. Bár ha jól belegondolok most is számtalan más tennivalóm lenne (a lelkiismeret furdalás már kezd is kerülgetni szépen). De a legfontosabbak kipipálva! Ahogy leírom ezt, rögtön elkezd kattogni az agyam: még oda kéne tenni a mosnivalót, meg a fürdőt is rendbe kéne tenni, a házi dolgozatról nem is beszélve... Na szóval most is lenne más. Ehhez képest a blogbejegyzés időpocsékolásnak tűnik. Na, ezért ritkák a bejegyzések!!! Nem tudom, hogy más hogy van ezzel, de a itthoni lét teljesen felemészt. Amikor dolgozni jártam akkor munka után csináltam a házi munkát és mégis sikerült megoldani. Mióta gyereknevelésin vagyok... Hát igen, a gyerek. Rögtön erre fogom. Szegény kicsikém, ha tudnád, hogy anyád minden mulasztását veled takarg