2011. július 27., szerda

Új érzés


Reggel munkába jövet aggasztó és elgondolkodtató jelenségre lettem figyelmes. A 20 perces út során összesen négy szemétben kotorászó asszony akadt utamba, mindegyik vállán egy nagy rafiaszatyor, gondolom abba gyűjtögették összeguberált “kincseiket”. Ahogy a dombon ereszkedtem lefele azon gondolkodtam, hogy vajon  ezek az asszonyok milyen életet élnek…?  Elképzeltem őket, amint füstös konyháikban kavargatnak és örülnek, mert van mit enni adni a gyerekeknek. Hortyogó férjeik mellett vajon virrasztanak-e éjjel és ábrándoznak-e másmilyen világról?  Azon tűnődtem, hogy hogyan lehet embernek maradni ott, ahol a kutyámat is sajnálnám hagyni? Szörnyű, szánalmas és kiábrándító… de vajon ezek az asszonyok is így látják-e világuk? Hajlamos vagyok nem érteni, hogy mi ad erőt ezeknek az asszonyoknak? Mi az a csoda, ami nekilendíti őket minden új napnak? Miféle életösztön munkálkodik ezekben az asszonyokban? Olyanok, mint én néha elkeseredünk, mert nem jut egy-egy új ruhára, bútorra, nyaralásra…, mind nélkülözhető dolgok. Olyanok mint én időnként hajlunk a depresszióra…
Mire megérkeztem a sajnálat és megvetés mellett egy újfajta érzés is megfogant bennem: a tisztelet.  Tisztelet az élet előtt, amely úgy tűnik mindennél erősebb. A nyomorban, a mocsokban, az elkeseredettségben is virágzik. Virágzik és erőt ad minden újabb naphoz, a kilátástalanságban is.

2011. július 12., kedd

Becsületesség = lúzerség ?


Néhány hete történt, baráti társaságban a beszélgetés arra terelődött, hogy mit ér az ember, ha becsületes és hogy ebben a becstelen világban megéri-e egyáltalán becsületesnek lenni? Mivel mindannyiunknak volt valamilyen tapasztalata, véleménye a témával  kapcsolatban és ezek nem feltétlenül fedték egymást, csakhamar parázs vita alakult ki köztünk. Úgy másfél óra telt el különböző érvek, gondolatok vívtak ádáz csatát egymással, anélkül, hogy a végén győztest avathattunk volna. Nagyjából mindenki maradt a saját „hite” mellett. Én is, de ...  És ez a „de”, mint keserű szájíz, azóta is kísér.
Azt hiszem, hogy természetemből és neveltetésemből adódóan idealista vagyok. Egyszerű, dolgos szülők gyermekeként nőttem fel, mindig azt hallottam otthon, hogy csak az szegény, aki nem szeret dolgozni. Szüleim azt tartották, hogy aki becsületesen dolgozik, az nem nélkülöz, hiszen a legszükségesebbeket két kezük munkája biztosítja. Természetesen ezekről a „legszükségesebbekről” megoszlanak a vélemények. Mi az, amire az embernek alapvető szüksége van és mi az a határ, ami a szegénységet elkülöníti a tisztes megélhetéstől? Szüleim,  egyszerű emberek lévén arra gondoltak, hogy elsősorban az a szegény, akinek nincs mit ennie, illetve nincs megfelelő otthona. Naiv hozzáállás belátom, a józan paraszti ész már csak ilyen. Én is ezt örököltem tőlük, ezt szívtam az anyatejjel  együtt magamba. 
Most pedig szemlélem változó világunkat... Szemlélem és próbálok otthonosan mozogni benne. Bárhogy is nézem a szó szoros értelmében nem számítok szegénynek: van mit ennem és férjem jóvoltából laknom is van hol. Viszont nincs autónk, hétvégi házunk, sem bankba letett pénzünk... Gyereket várunk, még nem született meg, de már előre aggódunk amiatt, hogy hogyan tudjuk majd biztosítani számára azt, amit a társadalom elvár tőlünk. Lassan a társadalom elvárásai sajátjainké válnak... Drága játékok, jó óvoda, iskola, különórák... Egyetem, autó, lakás... Aggódom, hogy majd a gyermekem ezek fényében fog megítélni és csak azt látja majd, hogy a környezetének ez megvan...
Ezeket végiggondolva nem csodálkozom azon, aki gúnyosan mosolyog rajtam miközben naponta milliókat keres. Mosolyog, amikor lát munkába rohanni reggel... Amikor örömmel újságolom, hogy befizettem egy olcsó nyaralásra...  Mosolyog számára szegényesnek és szerencsétlennek tűnő kis életemen. Nem érti, hogy hogyan tudok így élni, hogy hogyan lehet érdemes így élni? 
Eddig én is mosolyogtam. Mosolyogtam őt, akinek mindene megvan és még sincs semmije. Mosolyogtam, amikor láttam, hogy hajszolja azt, ami nem adhat számára soha boldogságot, mégis boldogságot csak attól remél. Kicsit lesajnálva, kicsit gúnyosan és néha kicsit  irigykedve mosolyogtam meg. Hittem, hogy egyszerű életem ellenére többem van. Most ezt a hitemet próbálták elvenni tőlem. Mondták, hogy tévedésben élek... A becstelen épp oly nyugodtan fekszik le este, lelkiismerete nem vádolja.  Nyugodtan alszik  és nyugodtan nyaral a Bahamákon...  Azt is mondták, hogy csak a magamfajta csitítja amúgy lázadni vágyó lelkét azzal, hogy jobb becsületesnek lenni. Könnyebb így belenyugodni abba, hogy a javak igazságtalanul vannak elosztva és egyesek furfang, ravaszság és egyéb okok folytán többet birtokolnak. Mert hát az evidens, hogy nem a munka mennyisége/minősége és nem is a tudás alapján "osztogatnak".
Marad a keserű szájíz! Mert bármit is higgyek csak ott marad a kétely is...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...