Átváltozás

A reggel úgy kúszott elő a ködből, mint apró kukac a göcsörtös almából. A tükörből egy morcos, nyúzott arcú ismeretlen nő nézett rá... Az életuntság nemcsak a lelkét kínozta, az arcára is kiült. Szemei bambán, fénytelenül néztek vissza és szeme alatt mintha még mélyebben húzódnának a ráncok. Mintha élettelen viaszbáb nézett volna vissza rá, a viasz minden csillogása nélkül.

Voltak ilyen napok. Napok, amelyeken minden addigi és eljövendő mulasztásaival szembesült. Napok, amelyek csak önmaga és mások hibáiról szóltak. Ezeken a napokon a homály még rettentőbb volt, a köd még sűrűbb, az ég még távolibb. Ezeken a napokon az önutálat rettenetes mélységekbe tolta és hiába próbált megkapaszkodni, az apró fogódzkodók sorra görcsös tenyerébe törtek. Aludni szeretet volna, mélyen, öntudatlan, menekülni minden vád elől. Az ágy csábítóan, puhán, enyhülést adón csalogatta vissza.  Az álomra, mint megszépítő varázsszerre gondolt, mely minden fájdalmára enyhülést hozhat. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy visszafekszik és átalussza ezt az egész átkozott napot. Egy pillanatra..., mert a következőben már a mindennapok teendői lecsaptak rá. Kérlelhetetlenül és parancsolóan utasították rendre. Tudta, hogy nem szabad, nem lehet elengednie magát, mert akkor minden kártyavárként omlik össze. Talán ez volt az egyetlen amibe kapaszkodni tudott, miközben tudta, hogy hamis fogódzóra lelt. Csak ez  nem tört össze ahogy kapaszkodott, csak tüskéi  fúródtak egyre mélyebbre. Érezte, hogy egy nap a szívéig érnek és akkor végleg leterítik... 

Készülődni kezdett. A zuhany meleg vize végigkúszott testén, majd bőrének illatával együtt tűnt  el a lefolyón keresztül. Bőrének illata helyett jázminillatba burkolózott, fáradt arcát maszk mögé rejtette, csapzott haját szigorú kontyba parancsolta... Egy másik nővé változott!  Ez a nő öntudatos, erős és magabiztos volt. Így ismerték mások.  Csak ő tudta hogy a mélyben minden változatlan.