2013. szeptember 22., vasárnap

"Boldogok, akik hisznek..."

Mély fájdalommal gondolt a halálra. A végleges megsemmisüléstől félt, hogy vele együtt majd meghal minden érzés és gondoltat benne. Éles késként hasított belé a tudat, hogy az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy megbékélten itt lehessen hagyni. 
Most, hogy az élet még vibrált benne, nem tudta elképzelni, hogy egyszer csak sötétség és némaság veszi majd körül. Elképzelte, hogy ott fekszik majd öntudatlan, csupán emlékmása lesz régi önmagának. Élet nélkül csak egy mozdulatlan test lesz,  érzések,  gondolatok és emlékek nélkül. Egy test, ami nem Ő, hiszen minden ami lényeg, már nem lesz benne. Az életével elillan minden, ami addig fontos volt. Ha erre gondolt, úgy érezte, hogy az emberek hiábavalóságokon fáradoznak.  A Prédikátor szavai tértek újra s újra vissza. Nem akart erre gondolni, pedig tudta, hogy egyszer majd kell. Remélte, hogy sok ideje van még, pedig soha nem ismeri az ember az időt. Ma még van, a szíve még dobban és pumpálja a vért körbe-körbe, de a holnapot nem tudni. Nem tudni, hogy mikor, közel vagy távol... És így van ez jól!
Fájt tudni, hogy valamikor, közel vagy távol, mégiscsak vége lesz majd. Hogy valószínűleg itt kell hagynia utána maradó szeretteit... A holnap miatti aggodalom is gyönyörűséges ahhoz képest, hogy egyáltalán nem aggódik majd. A fájdalom is fenséges, annak tükrében, hogy majd semmi sem fog fájni. Az élet rövid és megismételhetetlen. Hálát adott hát minden napért, a legpocsékabbakért is. Tudta, hogy míg fáj valami benne, addig remény is van. Egyedül a halállal szűnik meg minden. A halál elveszi az örömet és a fájdalmat is. Valami végleges és visszafordíthatatlan öntudatlanságba dönt, aminél semmi sem rémisztőbb.
Az halál utáni lét vigaszt adhat annak, aki vigaszt keres benne. Számára azonban a végtelen élet talán még rémisztőbbnek tűnt, mint a véges. Nem is igen tudta elképzelni, mint ahogy azt sem, hogy csodálatos lelke egyszer csak a semmibe vész. Lennie kell valaminek mindig, amivel az ember vigasztalódhat. A kisgyermeknek ott van az anyja, a halálba menőnek a remény, hogy a halál után is van valami. 
Vigasz vagy valóság??? Önámítás, vagy a legnagyobb igazság??? 

"Boldogok, akik hisznek..."

4 megjegyzés:

Katalin írta...

kérlek írj többet, írj sokat, gondolataid nagyon értékesek,
ne hagyd abba, csak mert nincs komment

olvasunk

Erzsébet írta...

Köszönöm a biztató sorokat. Sajnos alig van időm az írásra, és némi ihlet is jól fog olykor. Azért a kommenteknek is nagyon örülök :) , de természetesen nem azért írok, hogy feltétlenül lenyűgözzek vele másokat. Egyszerűen jól esik, ennyi.

MJ írta...

Nagyapám is hasonlóképp gondolta és emígy mondta: -"addig jó nekünk, amíg fáj!"

Erzsébet írta...

Ahogy idősebb lesz az ember, bölcsebb is. Ez a ráncainkért kapjuk cserébe :))

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...