"Szerelem, szerelem..."

Biztosan mindannyiunk számára ismert a “Boldogan éltek, míg meg nem haltak…” kifejezés, amellyel a népmesék szoktak zárulni.  A romantikus filmek is valahol ott szoktak véget érni, ahol a legnagyobb a boldogság, és nem igazán mesélnek arról, hogy mi történik azután.  A szerelem megtapasztalása azt hiteti el, hogy amit átélünk egyedi és megismételhetetlen, csak a mienk, és örökké tart majd. A szerelmesek, amikor a jövőre gondolnak, csak a boldogság perceit látják.

Amikor a szerelem  kivándorol az életünkből,  mintha felhőről zuhannánk a végtelenbe…Nem tudjuk hová érkezünk, mi vár ránk, milyen veszélyekkel nézünk szembe. Zuhanás közben két lehetőségünk van:  elengedjük egymás kezét és külön-külön érkezünk a “valóságba”, vagy egymásba kapaszkodva. 

Amikor az együttélés során szembetaláljuk magunk a mindennapok gondjaival: lakhatás, megélhetés, munkahelyi elvárások, gyermekek vállalása, nevelése, és az ezzel járó nehézségek, bizony nem vagyunk könnyű helyzetben. Olyan, mint amikor egyből a mély vízbe vetik az embert és elvárják, hogy profi módon ússzon, akár árral szemben is. 

Az úszás könnyebben megy annak, aki tanulta, aki gyakorolta magát benne, mint ahogy a párkapcsolatokban is könnyebben mozog az, aki felkészült rá, akit felkészítettek rá. Mit jelent ez a felkészülés? Leginkább azt, hogy gyermekként azt tanultuk: jó dolog családban élni. Ez a tanulás főként tapasztalatokra épül. Annak a gyermeknek, akinek szülei egymással szeretetben, békességben éltek, az lesz a természetes, hogy szeresse, megbecsülje tárását, és bármilyen nehézség közepette is olyan megoldásra törekedjen, ami nemcsak az egyén, hanem az “egész” hasznára is szolgál. Az egészséges családban felnövekedő gyermek felnőttként ösztönösen azokhoz vonzódik majd, akik képesek számára szeretetet és figyelmet adni. 

Szomorú, de nagyon is valós, hogy sok gyermek kénytelen kevésbé optimális körülmények között felnőni. A gyermek számára nagyon fájdalmas dolog megtapasztalni, hogy szülei már nem szeretik egymást, vagy ha szeretik is, csak egymást kínzó módon tudják ezt tenni. A napokig, vagy akár hetekig tartó néma csend ugyanúgy tud fájni, mint a gúnyos sértő megjegyzések, látványos csatározások. Az ilyen családban felnövő gyermek felnőttként, amikor maga is párkapcsolatot alakít ki, nehéz helyzetbe kerül. Legtöbbször akaratlanul is szüleit utánozza és ösztönösen olyan társat választ, akivel gyermekkori sérelmeit élheti újra s újra.  Természetesen nem állítom, hogy kellő odafigyeléssel ez nem korrigálható. Ha ezt állítanám, akkor semmit sem tudnék arról, hogy milyen csodálatos energiákkal bír olykor az ember...

 A házasság  ápolása ugyanolyan naponkénti feladat kellene legyen, mint egy érzékeny növény gondozása. Néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről. Olykor csak túl fáradtak vagyunk... sértettek... csalódottak... vagy egyszerűen csak a másikra várunk. Talán  soha nincs optimális állapot, egyszerűen csak fárasztó mindennapok vannak. De hiába minden magyarázat. Egyszerű, mint egy pofon: ha nem adsz vizet,  ha nem éri fény, a növény elsorvad, kiszárad. A legszomorúbb, hogy a kapcsolat sorvadása, valahogy elkerülhetetlenül mi magunkat is sorvaszt. Ne legyünk önmagunk ellenségei! 

 Ehhez kívánom a legelképzelhetőbb jókat!!!