Az élet megy tovább

Ült némán, könnyeit nyelte volna... A fájdalom, mint  hirtelen jött golyó, egyre mélyebbre fúródott benne.Ősi ösztöne csalhatatlanul jelezte a veszélyt. Pusztító tornádóként tombolt volna... zivatarként... mindent elsöprő árként... De ehelyett csak ült némán. 
Próbált eszénél maradni, miközben érezte, hogy szétcsúszik minden. Mindig is tudta, hogy egyszer lesz egy ilyen pillanat... Rég készült már rá... Készült rá, és közben remélte, hogy mégsem jön el.
Az ajtó nyitva és jeges szelek markolásznak be rajta. Összehúzza magát, egyre kisebbre görnyed, mint csecsemő, oly tehetetlenül fekszik. Nyöszörögne, de reménye sincs arra, hogy valaki hallja. Rég elzárt emlékek élednek újjá benne. 
Majd holnap! Ma nem akart még gondolni rá. Aludni vágyott, az álom enyhet adó felejtése után sóvárgott leginkább. 
A feje mázsás súlyként húzta, egyre mélyebb és sötétebb árnyak felé.
Szüksége volt valami kis vigaszra.  Kábítani magát még egy kicsit. Az álmok kábulatába menekülve, a valóság elől mélyen elrejtőzve maradni még egy kicsit. Nem észrevenni, hogy lassan darabjaira hull minden.  A darabokkal nem tudott mit kezdeni. Mindent akart, nem érte be részekkel, darabokkal. Pedig a mindenséget nem lehet egyszerre bírni. Elfárad, ki cipelni akarja.
Pusztító viharként tombolt volna, de csak ült némán. Holnap majd... holnap, gondolta, miközben felállt és mindennapi teendőibe bábozódva ült a Gondviselés tenyerén, lelógó lábbal.