Kikapcsolás és újratervezés :)

Lehunyta szemét és próbált nem gondolni semmire. Néha éreznie kellett, hogy csak önmagáért van. Befele nézett, keresett valamit... A mókuskerékben forogva ritkán volt alkalma erre. A terítésre, majd vasalásra váró ruhák, a kagylóban tornyosuló mosatlan, a mindennapok unalmas feladatai ritkán engedték el. Most is, ahogy épp kirázta volna őket , mint ócska kacatokat egy poros zsákból, most is visszakúsztak elméjébe. És nem csak ők jöttek... Valamiféle rossz érzést is hoztak magukkal, hogy nincs a helyén. Nincs a gyerek mellett... Nem végzi a házi munkát ...  Nem néz TV-t, nem navigál a neten... Nincs barátokkal... Nem kávézik a kedvesével... Istenem, ennyi az élete???  Néhány apró, ismétlődő mozzanat?! Mókuskerék. Mindig elszomorodott, ha erre gondolt. Pedig tulajdonképpen semmi  oka nem volt a szomorúságra. Sokkal többet kapott az élettől, mint amit valaha is remélt. Többet! Nagy dolog ez! Ha erre gondolt valamiféle békés érzés fogta el. Mindene megvolt, ami boldoggá tehette volna. Mégsem volt az. Valamiféle belső kényszer nem hagyta. Persze ez nem mindent átfogó érzés volt, csak néha köszönt rá. Mintha csak integetne, hogy "hahó még itt vagyok, ne hidd, hogy minden olyan tökéletes az életedben". Pedig szinte minden az volt! Mintha mélyen a lelke nem hagyta volna, hogy teljességgel meg tudja élni a boldogságot, mintha másra programozták volna. Próbálkozott az átprogramozással, de a mély nagyjából változatlan maradt. Csak őt tudta, ő ismerte, mi van benne. Nem voltak rá szavai, hogy megmutassa, s talán nem is igazán érdekelt volna mást. Van egy pont, amikor csak önmagunk vagyunk és van, amiben hiába vágyunk társra. Néha érezte, hogy bármennyire szeret és szeretik, a lelke egy része mindig magányos marad. 

Szólt a zene... Az egyetlen nyelv, amit nem ismert igazán, mégis értett. A lelke a dallammal együtt simult bele a mindenségbe. Mosolygott! A mókuskerék ismerős ritmusa már nem tűnt annyira ijesztőnek. Egy röpke pihenő, pár csendes perc, egy-két óra önmagával újra mosolyt csalt elő. 

Rámosolygott a ködös délelőttre, a halomnyi mosatlanra, a vasalatlan ruhákra és legyintett egyet, nem úgy igazából, csak úgy önmagában. Készült újra nekirugaszkodni a mókuskeréknek. Mert akinek nincs bátorsága fenekestűl felfordítani mindent az így tesz. És neki nem volt, még álmai sem. Csak a mosolya és a legyintése, no meg a kedvesei, két drága kincse. :) Értük érdemes volt!!