"Kezdjetek el élni..."

"Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak..." 

Hallgatta és a szívébe valami csendes szomorúság költözött. Nem az zene, az élete miatt. Néha, mint most is, rátört a kétségbeesés. Mintha egy váróteremben ülne vonatra várva.... A vonat nem jön, az élet pedig lassan elrohan mellette. A váróterem piszkos, bűzös falai, kongó csöndje úgy élt emlékében, mint ez a perc. Ugyanolyan elhagyatott volt a lelke... Szállni szeretett volna, levetkőzni mindazt, mi megkötötte. Nem is vonatra, szárnyakra vágyott. Erős, izmos szárnycsapásokkal magasra szállna... az egekig fel, majd egyetlen nekifutással körbeszárnyalná a földet. A tenger felett beszippantaná annak sós illatát, a szél a szárnyaiba kapna és gyönyörű  madárteste a vízben csillogva tükröződne vissza. Meleg napsütésre vágyott, didergő lelkét melengető sugarakra. Hatalmas, szikrázó napsütésben fürdőző, vakítóan fehér hóval fedett hegyek közé... Mély barlangok mélyére... Sivatagi homok fölött szállni... Hogy majd legyen mire visszaemlékezni.
Gyermeteg vágyak, önmaga elől menekülő önmaga délibábjai. Édes keserű látomások, melyek felemelték, majd magasról a semmibe hullnak... s csak hullnak egyre...egy örökkévalóságon át.

Mit mesél majd??? Hogy úgy élt, mint legtöbb ember, aki mellett elsuhan az élet?! Hogy csak várt a legutolsó percig, várta  hogy szárnyai nőnek, majd....