Pillanatok az örökkévalóságban

Kamarás Kata: Falusi család vannak vidékek ahol a szerelem akár a harmat az árnyékos helyen tavasztól őszig őrizgeti magát szerény hasonlat de illik rám s terád félszeg is mint az iménti asszonánc de időt-jelző mint arcunkon a ránc vannak vidékek ahová nehezen vagy el sem ér a környezetvédelem kimossák sóid kasza is fenyeget csupán a harmat táplálja gyökered tisztások széle északos vízmosás ha annak vennéd hát legyen vallomás vannak vidékek ahol csak úgy lehet megmaradnunk ha kezemben a kezed és a viseltes szónak is hamva van ha félárnyékban s ha nem is boldogan száríthat szél és süthet hevet a nap míg a harmatból egy csöppnyi megmara d

Ma ez a meglepetés várt rám, Józsitól kaptam. Igyekszem továbbadni az arra érdemeseknek.

Behunyta szemét. Egy percre szerette volna kizárni az állandóan feléje nyújtózó világot.  Mindannyian,  a főnöke, az anyja, a férje, a gyerekei ... mind akartak valamit. Még az az idegen koldus az utcán, az is remélte, hogy megszánja.  Az egész világ feléje nyújtotta kezét és részt kért  magának.  Próbált nem gondolni Rájuk, mindazokra, akik életének valahogyan részeivé váltak. Csupán pár percre vágyott, pár percre, amit önmagéért élhet. Behunyt szemmel próbált nem gondolni az előtte tornyosuló határidőkre,... Próbált eltávolodni azoktól a gondoktól, amelyek naponta égették lelkét. Nem érdekelte, hogy ezen gondok nélkül örömeitől is egyre távolabb kerül... Úgy akart lenni csak, mint a muskátlik az ablakában, ösztönösen, nem aggódva a holnap történései miatt. Úgy akart lenni, mint egy darab fa, kő, márvány... Nem lehetett! Még élt, lélegzett, gondolt... még lüktetett ereiben a vér. Valami belül lökött egyet rajta. Kinyitotta  szemét... Élete merevedett ki...

Gyermekeinket ajándékba kapjuk. Velünk vannak, aztán elrepülnek... Segíthetünk nekik szárnyakat növeszteni, megmutathatjuk a repülést, de nem repülhetünk helyettük. Amikor szárnyukra bocsátjuk őket lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy mi történik majd. Lessük az első szárnycsapásukat, életük első független lépéseit... Olykor fájhat, hogy már nincs szükségük ránk... Félhetünk attól, hogy nem tanultak meg mindent... vagy, hogy nem bizonyulunk elég jó tanítónak. A hibák elkerülhetetlenek!  Sokan féltik gyermekeiket a repüléstől, ezért inkább lenyesegetik a szárnyaikat. Mások arra hivatkoznak, hogy veszélyes megismerni az újat, hiszen a világban mindenütt csapdák várnak.  Bizalmatlanok, nemtörődők vagy szeretve féltők, a végtermék ugyanaz: törékeny szárnyú madár, aki túl hamar, túl későn, vagy soha nem repül el.