Egy új életre várva

A tükörbe nézve méregette megváltozott önmagát, csípője kiszélesedett, pocakja megnőtt. Időnként meglepődve nézte ezt az ismeretlennek tűnő testet, pedig az övé volt. Új élet növekedett benne és ennek napról-napra láthatóbb jelei voltak. De nem csak teste változott meg, egész lénye megfeszülten figyelt és készült. Figyelt a jelekre, készült az anyaságra. A kis lény létezésének egyre érezhetőbb jeleit küldte.

Délelőttönként csak ketten voltak otthon, ilyenkor igyekezett kihasználni a nyugodt perceket... Időnként beült a hintaszékbe, pocakjára tette kezét és figyelt. Nem is gondolta volna, de ezen  órák alatt  mély tapasztalatokat szerzett. 

Félt! Félt attól, hogy nem sikerül majd jó anyának lennie. Félt attól, hogy nem tud majd önzetlenül és teljes odaadással gondoskodni kislányáról. Félt attól, hogy ugyanazokat a hibákat követi majd el, amiket az anyja is elkövetett. Önmagától félt a legjobban, hogy nem tud majd olyan lenni, amilyen szeretne. Ez az érzés örök elégedetlenséget szült benne. Most ezt kellett legyőznie.

A hintaszékben ülve, gyermekként ringatózva és egyben gyermekét  ringatva megnyugodott. Tudta, hogy az életben minden vegyesen érkezik, a jó és a rossz valahogy mindig összetekergőznek. Nem adott igazat azoknak, akik csak a szép dolgokat említették, ezzel  mintegy tagadva  a rosszat. Azoknak sem, akik csak siránkoztak... Szerette a dolgokat teljességükben látni. Gyermeket várt, teste megváltozott, elnehezült, férfi szemmel kevésbé volt vonzó. Időnként rettenetesen fájt a  háta, égett a gyomra, a hangulatingadozásiról nem is beszélve. Mindezek a kellemetlenségei voltak ennek a létnek. Ez volt a teher része. De ott volt az a másik, a semmihez nem fogható... Az élet csodája ott növekedett benne és ő asszisztálhatott hozzá. Részese lehetett és ezt semmiért nem adta volna. Nem is tehette, nem is akarta.