2014. április 13., vasárnap

Újjászületés

Múltat temetni gyűltek össze mind. Elsiratni... elgyászolni... elengedni...  
Drága halottaik egytől egyig, megvalósulatlan boldogságok... szépséges álmok... kútba hullt pusztulások. 
Jöttek még egyszer elfájni a múltat, a jelent s talán a jövendőt. Jöttek, mert jönniük kellett, mert valahol, valamiképp így rendeltetett. Mert a fogaskerekek megakadtak... és a lemez járt körbe-körbe, újra s újra  mindig ugyanaz a idegesítő dallam... Ott kattogott  minden egyes hangjegye bennük, időnként halkulni látszott, máskor hangosodni, de soha nem némult el egészen.  A FÁJDALOM zenéje. Átéli  mindenki, aki elveszít valami drágát. Végérvényesen megszűnik valami, bezárul egy ajtó. Egyesek előtt  becsapják, míg mások maguk sétálnak ki rajta. Nincs különbség, bár időnként ezt hinni véljük.
Ott ültek, valamiképp sorstársai egymásnak és mégis egytől-egyig megismételhetetlen sorssal. Lélekben összekapcsolódtak... Együtt rezdültek, mint egy finom dallam... És a megakadt lemez egyszer csak újra indult... Nem  tudni hogyan, melyik pillanat hozta. Nem is volt fontos.
Ahogy ott ültek arcukon a fájdalom és az öröm könnyei váltogatták egymást. Ugyanúgy örültek a másiknak és önmaguknak. Minden percet felnagyítva és felhangosítva éltek, ugyanakkor mégis halkan. A csend némán szólongatta őket...
Sirattak... gyászoltak... és próbáltak elengedni. Elengedni egy megvalósult, ugyanakkor megvalósulatlan álmot. Hogy vele már nem lesz közös élet, hogy az utak szétválnak. És meghal az, ami volt... minden szépségével, gyönyörűségével és poklával együtt. Meg kell halnia. Időnként pokolra kell szállni, hogy a pokol ördögeit megzabolázva törhessünk fel újra. 
Ennek a hite csírázott ki valahogy bennük. Nem gyógyultak meg, csak hinni kezdtek. Mesebeli szegénylegényekké váltak, akik hamuban sült pogácsával indulnak útra. Nem üres tarisznyával... Lényeges különbség.

Húsvét közelget... a Feltámadás ünnepe. Véletlen lett volna?

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...