2016. december 17., szombat

Hála

Széles szemöldöke, sötéten csillogó szemei, kissé nagyra sikeredett orra és finoman ívelt szája volt. Alig-alig emlékszem már, de van egy fényképem, az egyetlen tárgyi emlékem Róla. Egy szobor mellett állunk, Ő és két kis tanítványa. Én az egyik. Tizenéves falusi fruska voltam, középszerű lány. Ők, ő és a felesége, mégis megláttam bennem valamit. Olyanok voltak együtt, mint ama versbeli két nyárfa. 

Szerettem őket, mint második szüleimet, de mint ahogy az lányokkal lenni szokott, Őt kicsit jobban. A tudása végtelennek tűnt. Egy-egy látogatásomkor sorra kerültek le a polcról a könyvek. Lemezekről hallgattuk a klasszikusokat... Tágítani igyekeztek az elmém, s a lelkem repülni tanult velük.Olyan utat mutattak, amiről álmodni sem mertem azelőtt. 

Emlékszem egyszer azt taglalta, hogy az ember életében válaszutak vannak, végtelen sok lehetőség. Vannak olyan választások, amelyek teljesen új pályára tesznek. Foglalkoztatta a gondolat, hogy  ezek a döntések hogyan határozzák meg a jövőnket és mi lett volna ha jobb helyett balra lépünk.... Mindez elméletileg érdekelte, nem úgy, mint aki bán valamit. Legalább is én így hiszem.
Imádta a feleségét, bár néha, mosolygott a női csacskaság láttán. Megbabrálta miatta a mérleget, hogy kevesebbet mutasson. Békére intette , amikor az valakiről női hévvel pletykálkodni kezdett. "Klárám, nem kell ezt folytatni" mondta. Néha elismétlem magamban, azzal a hangsúllyal, s szinte érzem magam mellett. 
Hibája, hiányossága? Biztosan volt, a felesége, családja ismerhette őket. Én egyetlen egy dolgot láttam, az ami általában nagyoknak sajátja. A gyakorlati élet nyűgnek tűnt számára.  De igyekezett. Muszáj volt, mert a gyakorlatiasság  a falusi lét elengedhetetlen velejárója. Cipelte a fát, tüzet rakott, a kertben tett-vett... Panaszkodtak a télre, hogy a fürdőszoba használhatatlanná válik. Mosolyogtam, nekünk fürdőszobánk sem volt :) 
A fiukért aggódtak néha, végtelenül szerették, mégis, mintha valami megszakadt volna köztük. Egyedül voltak, és néha azt éreztem, hogy ez  fáj nekik. Ahogy az idő telt a mindennapok tennivalói egyre terhesebbé váltak Félidegenek segítségére szorultak.  
Az egyetem után elkerültem otthonról és egyre ritkábban találkoztam velük. Egy nap hallottam a hírt, hogy már Nincs, legalábbis nem itt, köztünk. Mert biztosan tudom, hogy  Van Valahol. Az ilyen lelkek végtelenül ragyognak a mindenségben. 
Sajnos nem tudtam végső búcsút venni Tőle... A feleségével beszéltem később, de már nem volt ugyanolyan. Ők ketten voltak egyek. Fájt félként látni őt, szárnyaszegett madárnak tűnt, kalitkába zárva.  
Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy utamba adta Őt, Őket nekem. Nem tudom, hogy az én életem merre ágazott volna nélkülük, de biztos vagyok benne, hogy kevésbé értelmes és értékes lenne. Köszönöm ezt! 

Hogy néhány dolog a Férjemben visszaköszönne? :)  Talán nem teljesen véletlen ez sem :) 


2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Milyen igaz ,ha jó irányba fordítod a gyerek gondolkozását az az egész életére kihat. Megható történet amint hálával írsz egykori tanítóidról.

Erzsébet írta...

Ez így igaz. Bárcsak minden kallódó gyermekre jutna egy ilyen felnőtt. A világunk egy sokkal jobb hely lenne.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...