2016. december 6., kedd

Második lehetőség

Jó pár évvel ezelőtt találkoztam egy asszonnyal, akit a kislánya miatt kerestem fel. Mélyen rögzült bennem az a  találkozás, az asszony bánatos arca, kifakult szemei. Sokszor eszembe jut, és ilyenkor arra gondolok, hogy mennyire meghatároz minket az a közeg, amiben élni kényszerülünk
Azt tanuljuk, hogy születése pillanatában minden ember egyenlő, ugyanazon jogokkal. Ez így van és mégis, amikor megszületünk valahogy megpecsételődik a sorsunk. Egyeseket drága babahordozókban visznek haza, minden rezdülésüket készülékek sora figyeli, pisszenésükre ugrik a segítség. Később ők azok, akik magánbölcsődékbe járnak, pár évesen idegennyelvet tanulnak...  De vannak a mások, azok, akiket egyáltalán nem visznek haza. Értük nem jön gondoskodó szülő, nem figyeli őket drága kamera, értük nem riaszt be a légzésfigyelő. Ők az "otthagyottak".
Ez a kislány is egy olyan "otthagyott" kislány volt. Nekem az anyukáját kellett megkeresnem és tudakozódnom a szándékairól. Meg is találtam, a kapuban beszélgettünk. Látszott, hogy nem szívesen invitálna be, meg jó is volt, hogy a többi gyerektől távol, nyugodtan tudtunk beszélni. Öt volt az otthagyott kislányon kívül, őket hazavitte. Szegénységben éltek, erdei gyümölcsöt gyűjtögettek, mikor minek volt szezonja. A szegény asszonyt meg még az ág is húzza, hát az élettársa sem igazán volt jó választás. Pedig két gyerek után élettársat váltott, aztán lett még négy. Nem élettárs, csak gyerek. Élettárs maradt a kettő. Mindkettő ivott és verekedett. Általában az asszonyt verték, néha talán a gyermekeket is. Ha volt pénz ittak és azért verekedtek, ha nem volt hát azért mert nincs. Boldogtalan férfiak boldogtalan asszonya lett. Sajnáltam, arra gondoltam, hogy én is lehetnék. Ha oda születek, az ő helyére, vajon mennyi esélyem lett volna, hogy másfajta életet teremtsek magamnak? 
Beszélgettünk. Elmesélte, hogy amikor kislány volt egy doktornő kérte az anyjától. Nem volt gyermeke és ő megtetszett neki. Ezt büszkén mondta, talán az egyetlen dolog, amire még büszke tudott lenni. De az anyja nem adta. Hányszor gondolhatott erre ez a szegény nő? Istenem, vajon hány éjszaka sírta álomba magát azzal a gondolattal, hogy más élete is lehetne? A szemében láttam a választ. 
Rám nézett, mélyen bele a szemembe, úgy, ahogy ezek a nők nem igen szoktak nézni. Rám nézett és lemondott a lányáról, végleg. Jobb sorsot szánt neki. 
Azóta is tisztelem a döntése miatt. 
A kislányt végül egy család örökbe fogadta és valóban jobb sorsa lett. Mindaz megadatott neki, ami megadathat Talán soha nem tudja meg, hogy az édesanyja milyen áldozatot hozott érte. Én tudom, ott voltam, láttam. Aki meg nem hiszi, járjon utána :)  

1 megjegyzés:

Neon Rider írta...

Jó lvasgatni a blogod.
feliratkoztam hozzád
:)


neon-rider-world.blogspot.com

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...