Pillanatok az örökkévalóságban

Széles szemöldöke, sötéten csillogó szemei, kissé nagyra sikeredett orra és finoman ívelt szája volt. Alig-alig emlékszem már, de van egy fényképem, az egyetlen tárgyi emlékem Róla. Egy szobor mellett állunk, Ő és két kis tanítványa. Én az egyik. Tizenéves falusi fruska voltam, középszerű lány. Ők, ő és a felesége, mégis megláttam  bennem  valamit. Olyanok voltak együtt, mint ama versbeli  két  nyárfa.  Szerettem őket, mint második szüleimet, de mint ahogy az lányokkal lenni szokott, Őt kicsit jobban. A tudása végtelennek tűnt. Egy-egy látogatásomkor sorra kerültek le a polcról a könyvek. Lemezekről hallgattuk a klasszikusokat... Tágítani igyekeztek az elmém, s a lelkem repülni tanult velük.Olyan utat mutattak, amiről álmodni sem mertem azelőtt.  Emlékszem egyszer azt taglalta, hogy az ember életében válaszutak vannak, végtelen sok lehetőség. Vannak olyan választások, amelyek teljesen új pályára tesznek. Foglalkoztatta a gondolat, hogy  ezek a döntések hogyan határozzák meg a

Jó pár évvel ezelőtt találkoztam egy asszonnyal, akit a kislánya miatt kerestem fel. Mélyen rögzült bennem az a  találkozás, az asszony bánatos arca, kifakult szemei. Sokszor eszembe jut, és ilyenkor arra gondolok, hogy mennyire meghatároz minket az a közeg, amiben élni kényszerülünk Azt tanuljuk, hogy születése pillanatában minden ember egyenlő, ugyanazon jogokkal. Ez így van és mégis, amikor megszületünk valahogy megpecsételődik a sorsunk. Egyeseket drága babahordozókban visznek haza, minden rezdülésüket készülékek sora figyeli, pisszenésükre ugrik a segítség. Később ők azok, akik magánbölcsődékbe járnak, pár évesen idegennyelvet tanulnak...  De vannak a mások, azok, akiket egyáltalán nem visznek haza. Értük nem jön gondoskodó szülő, nem figyeli őket drága kamera, értük nem riaszt be a légzésfigyelő. Ők az "otthagyottak". Ez a kislány is egy olyan "otthagyott" kislány volt. Nekem az anyukáját kellett megkeresnem és tudakozódnom a szándékairól. Meg is talált