Új érzés
Reggel munkába jövet aggasztó és elgondolkodtató jelenségre lettem figyelmes. A 20 perces út során összesen négy szemétben kotorászó asszony akadt utamba, mindegyik vállán egy nagy rafiaszatyor, gondolom abba gyűjtögették összeguberált “kincseiket”. Ahogy a dombon ereszkedtem lefele azon gondolkodtam, hogy vajon ezek az asszonyok milyen életet élnek…? Elképzeltem őket, amint füstös konyháikban kavargatnak és örülnek, mert van mit enni adni a gyerekeknek. Hortyogó férjeik mellett vajon virrasztanak-e éjjel és ábrándoznak-e másmilyen világról? Azon tűnődtem, hogy hogyan lehet embernek maradni ott, ahol a kutyámat is sajnálnám hagyni? Szörnyű, szánalmas és kiábrándító… de vajon ezek az asszonyok is így látják-e világuk? Hajlamos vagyok nem érteni, hogy mi ad erőt ezeknek az asszonyoknak? Mi az a csoda, ami nekilendíti őket minden új napnak? Miféle életösztön munkálkodik ezekben az asszonyokban? Olyanok, mint én néha elkeseredünk, mert nem jut egy-egy új ruhára, bútorra, nyaralásra…, mind nélkülözhető dolgok. Olyanok mint én időnként hajlunk a depresszióra…
Mire megérkeztem a sajnálat és megvetés mellett egy újfajta érzés is megfogant bennem: a tisztelet. Tisztelet az élet előtt, amely úgy tűnik mindennél erősebb. A nyomorban, a mocsokban, az elkeseredettségben is virágzik. Virágzik és erőt ad minden újabb naphoz, a kilátástalanságban is.
Megjegyzések
Várom a vidám történetet. Ez is megszületik ha megtanulod a nem túl szép és kellemes dolgokban meglátni a szépséget.
Puszillak :)
Én úgy érzem, hogy épp a szépséget keresem a dolgok mélyén. Nem tehetek róla, hogy néha ott találok rá, ahol nem várnám. Amúgy úgy gondolom, hogy a történet végkicsengése egyáltalán nem szomorú, legalább is számomra nem tűnik annak.
Én is puszillak!