Gondolatok Istenről

Istenre gondolt... Ő is, mint általában az emberek, hinni akarta, hogy minden ami történik a mindenségben, nem csupán puszta véletlenek sorozata. Hinni akarta, hogy van valamiféle Gondviselés, ami vigyáz a mindenségre, mintegy a tenyerén tartva azt. Nem mint személyre gondolt Rá. Nem is mint mint olyanra, aki egy imádság hatására "lenyúl" az egekből és"elintézi" a dolgot.

Nem tudta megfogalmazni, hogy hogyan, mi módon létezik, de hinnie kellett, hogy van valami, ami értelmet ad ennek a mókuskeréknek. Az élet Isten nélkül kilátástalannak tűnt, hiszen véges, és igazságtalan. Az élet Isten nélkül hiábavalóság.

Az egyházak által "tanított" Istenben viszont nem tudott hinni. Úgy gondolta, hogy az egyház tanítása valamiféle nagyon egyszerű levonata a valóságnak. Nem hitte, hogy van valamiféle számonkérés az élet végén, sokkal inkább úgy gondolta, hogy tetteink következményei a jelenben hatnak, ugyanakkor jövőt is formálnak. Hitt abban, hogy egy rossz döntés gyötri a lelket, a jó cselekvése pedig valóban boldogít. A pokol önmagunkban van: az álmatlan gyötrődő éjszakákban, a meg nem tett cselekedetekben... Önmagunk hozzuk létre önmagunknak (és időnként szeretteinknek). Isten nem büntet, nem kell neki, mi megbüntetjük önmagunk helyette is.

Isten a Mindenség, ezért tisztelet illeti. Nem azért mert jutalmaz, vagy büntet... Csupán azért mert van, és mert számunkra felfoghatatlan módon létezik. Ha belegondolt a mindenségbe, hogy milyen apró lények vagyunk benne és mégis milyen fontosnak gondoljuk önmagunk. Ha alkalmunk volna egyszer kívülről szemlélni kis világunkat, úgy ahogy az ember szemlél egy hangyabolyt... 

Hitt abban, hogy van Valami, amit, akit  soha meg nem érthetünk, el nem érhetünk. Tisztelte őt, de nem imádta. Néha ösztönösen fohászkodott hozzá... Ott volt a fűben, a fában, a napsütésben és néha a szélben duruzsolt hozzá.