2010. november 24., szerda

Hajnal (III. befejező rész)


Ahogy lépett, magas térdemeléssel, egyre közelebb került  ahhoz amiért jött. A patak közepén egy megfeketedett kád ücsörgött szájával felfelé bámulta a napot. Jó pár napja köszöngetett már így vízzel félig telve, várva a kellő alkalomra. Szüret idejére készíti a gazda, naponta locsolja, hogy majd  a ledarált szőlő levét felfogja benne. A szüret éppen úgy zajlott, mint régen. Az asszony előző nap kenyeret, kalácsot sütött, töltött-káposztát készített. A szüret reggelén összegyűlt a rokonság... Az asszonyok és a gyerekek szedték a fürtöket, a férfiak cipelték a szőlővel megtelt vedreket. Felváltva népdalokat énekeltek, néha mindannyian bekapcsolódva az éneklésbe.  Délben szalonnát sütöttek, kalácsot ettek és ha a gazda ügyes volt, akkor tavalyi bort is ihattak mellé. Este nagy asztal mellé ülve fogyasztották el a töltött-káposztát és kóstolták meg a ledarált szőlő levét. Az öreg hitt abban, hogy a bor mindig megőrzött valamit készítője lelkéből. Minden tőkét ismert, mintha gyermekei lettek volna, a legnagyobb gonddal metszette, kapálta őket. Ősszel a legjobb hordókba rakta a mustot, úgy bánt minden cseppel, mintha folyékony színarany volna.

Az asszony túrót készített, a napra kitett aludttejet kavargatta éppen. A macska a lábához dörgölődzött, hízelkedett, hátha  megszánja pár finom falattal. Várta haza az urát, hiszen már jó ideje elment, közeledett dél, az árnyékok egyre kisebbek lettek. A nap az ég tetejére kúszott, onnan tekintgetett lefelé, oly mozdulatlannak tűnt ott a nagy kékség közepén, mintha álomba merült volna.  Jó lett volna tudni, hogy miről álmodik, de oly távoli volt, oly megérinthetetlen, mintha maga is álom lett volna csupán.  Az asszony egyre sűrűbben nézegetett a patak felé, várta haza az urát. „János, János!” – tört fel egy sóhaj ajkáról és egyre aggódóbb lett a tekintete. Elhajtotta a macskát maga mellől, idegesítette. Arra gondolt, hogy jó lenne a férje után menni... aggódott érte.  Tudta, tapasztalta: a könyörtelen idő megrágja a csontokat, leszedi a a húst zsigerekről, lassan csócsálva el mindazt, mit a fiatalság önmagából hagyott. A betegség úgy telepszik meg a testben, mint moly a legdrágább anyagban, lassan rágja meg, szépen, csendben, hangtalanul, észrevétlenül. Csak akkor eszmélünk a kárra, amikor széthullik minden.  Fél éve tudják, nem beszélnek ugyan róla, de naponta gondolnak rá. Az asszony homlokáról elsimultak a ráncok, félhangosan egy „Köszönöm”- öt mormolt és nézte az urát, aki lassan, de biztosan haladt előre. Hálás volt, pedig Isten tudja hányszor bántották meg egymást a sok év alatt. Ennyi év elteltével már mindketten pontosan tudták mivel tudják a legnagyobb fájdalmat okozni egymásnak. Valahogy mégis mindig sikerült vigyázni, hogy a kilövött nyíl  ne üssön túl mély sebet. Egyszer mégis megtörtént. Úgy hunyt ki akkor a ragyogás szeméből, mint ahogy víz oltja ki az utolsó lángot. Megszenesedett, füstölgő csutakként őrizte szívét és csak sírt. Sírt napokon, heteken át... majd  egy napon már nem maradt könny szemében, elsírta mindet szerelme romjain. Mily bolond a fiatal! – gondolta most, de szívébe mélyen bevésődtek az emlékek. Felidéződött  férje gondterhet arca, amikor bejelentette neki: elhagyja. Az a könnyeivel küszködött és a nadrágon keresztül is látszott, remeg a térde. Ahogy nézte a megtört arcot valami megváltozott benne. Olyasmit látott meg, amit csak az lát, aki a szemnél mélyebbről néz. A Férjét látta, aki szívének minden rezdülésével kereste felesége bocsánatát... És aki keres, talál... 
Nem beszéltek róla többet, de ez a történés jobban összekovácsolta lelküket, mint szerelmük hajdani szárnyalása. Döntést hoztak: jóban és rosszban... A templomban kimondott szavak életre keltek és áldássá váltak. Akkor tanulta meg, hogy csak a szeretet képes legyőzni a gyűlöletet és áldás csak ott van, ahol szeretet van. Ezt a tudást hordozta lelkében minden nap, rossz és jó napokon egyaránt. Szeretett ezzel a tudattal élni, egyszerűnek tűnt, minden bonyodalom nélkül. Számára ez volt a nagy igazság. Sajnálatot érzett a „lelki szegény” emberek iránt, mert csak így nevezte őket. Azokat illette ezzel a jelzővel, akik szeméből hiányzott a fény. Csodálatos módon  tudott ráhangolódni ezen emberekre, megérezvén azt a mérhetetlen fájdalmat, amit cinikus vagy éppen közömbös arcuk rejtett.  Azon már nem gondolkozott el, hogy saját maga ráhangolódása másokra milyen elégtételt nyújthat?! Szerette az egyszerű dogokat és ez már nem volt az. Utálta túlbonyolítani az életét, ezért is szerette itt a tanyán, ahol mindennek megvolt a maga rendje és ideje. Tavasszal vetettek, kapáltak nyáron, majd ősszel betakartak. Ennél egyszerűbb nem is lehetett volna. Volt ebben a körforgásban valami megnyugtató. Néha megtörtént, hogy a túl sok eső vagy éppen az aszály miatt elmaradt a bőséges termés, de ez is olyan természetes volt, hiszen évszázadok óta már így volt ez mindig. Egyik év kihozta a másikat. Télen aztán akár a természet, ők is megpihentek. Együtt éltek a földel, ami életet adott számukra. Ha a földnek nehezebb sora volt, nekik is rosszabbul ment. Tökéletes harmónia volt ez, tökéletesebb nem is lehetett volna. Kölcsönösen óvták és használták ki egymást, ők kezük munkáját adták, a föld pedig hol fukaran, hol bőséggel fizetett.

Hirtelen eszébe jutott éjszakai álma... Reggel ébredés után nem nagyon volt ideje végiggondolni, de most hirtelen bevillant az a kép. Ott állt mezítláb, érezte a nyirkos követ talpa alatt, lefele lépdelt nem látva a lépcsősor végét. Ismeretlen volt az út, tudta nem járt ott azelőtt. Fentről látta a lábait, közelinek tűntek, mintha a dereka tájékáról nézte volna őket. Inkább érezte, mint tudta: egy pincébe ért. A pince hatalmas teremhez hasonlított, régi kastélyok lepusztult táncterme lehetett hasonló, málló vakolattal. Elhagyatott volt minden, mintha évszázadok óta nem járt volna itt senki. Elindult előre, a lábai önkéntelenül tudták a dolguk, egyik szépen lódult a másik elé. Hirtelen egy szokatlanul nagy ajtó állta útját, olyan volt, mint régi várak felvonóhidas kapuja, de ennek kilincse volt, amit valamilyen rejtélyes módon el is ért. Amint az ajtó kitárult  egy tágas rét fogadta, zöld fűvel, virágokkal. Értetlenül állt... lefele jött, mélyen a föld alatt lehet, itt nem lehet mező, tudta, hogy valami nincs rendben. Következő kép: toronyként fölé magasodó lépcső, azon kell visszamenni.  
          Annyira valósnak tűnt minden kép, érzések gondolatok társultak hozzájuk, színek, hangok. Egy pillanatra még el is gondolkozott, hogy nem egy régi emlék tér-e vissza hozzá a valóságból?! Végigpörgette életét, meggyőződve arról, hogy nem, ez nem történt meg. Nem szokott figyelni az álmaira, de volt pár olyan, ami oly elevennek hatott, mintha mélyebb jelentéssel bírt volna. Egy-egy ilyen álom napokig foglalkoztatta, próbálta megérteni mit jelenthet. Szeretet kihámozni valami értelmet az álmaiból, eljátszadozott velük, mint gyermek képzelete várkapitányával. Ez a mostani is több jelentőséggel bírhat, de bárhogy gondolkozott sehogy nem érzett rá a megoldásra.
Ahogy a közeledett a ház felé megpillantotta Arankát, a tornácon állt, három lépcsőfok vezetett fel hozzá. Mindegyik lépcsőfok ugyanabból a kőtömbtől lett kihasítva. Ez nem az a nyirkos, toronyként fölé magasodó lépcső, aminek nem látni a a végét. Ennek a lépcsőnek a végén ott van háza,  felesége és talán már ebédje is . Ahogy erre gondolt mintha a lábai is új erőre kaptak volna, szinte érezte szájában a finom paprikás-csirke ízét. Galuskával szokta csinálni a felesége, jó nagyra szaggatja őket, hogy hamarabb elkészüljön vele. Már előre örült az asszony mosolyának, tudta, hogy megkérdi majd, hogy hol időzött eddig és azt is tudta, hogy nem fog választ adni. Az asszony megérti majd...

Hajnalodott. A  nap azon a hajnalon nem ereszkedett le a dombon és nem ült fel arra a karosszékre... Elbújt! Mélyen a felhők mögül siratta az éjt, könnye szitálva hullt alá. Riska felbőgött az istállóban. Az asszony kiszállt az ágyból, megmosakodott, felöltözött. Kinézett az ablakon, keresve egy halvány kis sugarat, de látta semmi esélye Visszament a szobába és megdöbbenve látta férje mosolygó arcát. Örök mosoly volt ez, amit már semmi  bú nem zavar meg soha többé. Szeméből nagy, meleg cseppek indultak, végiggördültek arcán, eljutva  szíve legmélyéig. Magába roskadva állt, pedig nem volt egyedül. Férje mosolygott rá valahonnan nagyon távolról ...



Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...