2010. november 14., vasárnap

Egy pillanat dicsérete...

Takáts Éva: Párba
Néha az ember életéből kiválnak olyan momentumok, amelyek új irányt, lendületet adnak a dolgoknak. Van úgy, hogy egy pillantás, egy mélyen szántó tekintet mindent megváltoztat.
Az élet nagy csodája volt az a pillantás is, találkozása két emberi tekintetnek. Egy februári, amúgy teljesen szokványos napon történt. Próbálom felidézni annak a napnak néhány részletét, de csak az a  barna szempár tér újra s újra vissza. Minden más valahol a felejtés homályába burkolózva várja szebb jövőjét. Szeretném megérteni  a Titkot, azt, ami két szempárt összekapcsol. Számtalanszor néztem idegen emberek, idegen férfiak szemébe: számtalan beteljesületlen lehetőség. Mi az az ősi ösztön, elemi erő ami addig hajt, amíg épp arra a szempárra rálelsz? Ha nem keresed is megtalálod, ha nem akarod is magához vonz. Hiába próbálom megérteni, hiába magyarázzák sokféleképp sokan. Vékony jégen táncoló feltevések csupán, nem enyém egy sem. Jó ha bizonyos dolgokat nem piszkol be a józan megérteni vágyás.
Évszázadok óta ismétli magát a Varázs, soha ki nem hunyó fénnyel. Így  találhattak rá nagyszüleink és dédszüleink egymásra... Talán sikerül nekünk is tovább adnunk.
Az ember életében néha egyetlen pillanat megváltoztatja a dolgok addigi folyását, máskor hosszú hetek, hónapok, évek, talán évtizedek érlelnek egy döntést. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a sokáig érlelt döntéseket is végül egyetlen pillanat hozza. A számtalan, töprengő pillanatok közül valahogyan kiválik egy. Senki sem tudja talán, hogy mi az az erő, ami azt az egyetlen pillanatot érvényre lépteti.
Amikor az a két tekintet egymásba fonódott, valahol, valamiképp megszületett egy közös sors. Annak a pillanatnak a nyomán megfogant ennek az másik személynek az akarása bennem. Véletlen lenne? Csupán egy véletlen vált ki a többi véletlenek végtelen sorából?
Annak a pillanatnak a lenyomatát úgy őrzi elmém, mint a legnagyobb igazságot. Gránitba öntve sem lehetne  súlyosabb.

Félelem késztet írásra. Zsigerekig elható nagy fagyok rettentenek, hogy beáll a tél, a csend, a halál... Ha tudnám előre, hogy így lesz, ha már nem lenne semmi remény a másra... Istenem, akkor mit tennék? Tudnám-e, akarnám-e, szeretném-e?
Rég tervezem megírni szerelmünk első lélegzetvételét. Emlékeztetőnek szánom, nehezebb időkre. Emlékeztetőnek magunknak, magunkról. Így volt és így van és sose legyen ez másképp. Ámen

6 megjegyzés:

Lili írta...

Szép

Erzsébet írta...

Köszönöm!

Erdő írta...

A legszebb szerelmi vallomás amit valaha olvastam. Te egy csoda vagy, a párod legszebb csodája, egy felbecsülhetetlen drágakő, amit csak csodálni lehet.

Ma reggel találtam rá a "Pillanatokra" és fel sem álltam amíg végig nem olvastam minden betűjét :)
Kevés dolog az, amiért ilyen hosszú ideig lehorgonyzok a képernyő előtt, de ez az volt.

Köszönök minden szót.
Sokszor csaltál könnyet a szemembe, te kis huncut :)
Írj sok sok örömteli és boldog pillanatot is.
Puszillak, te kis Te :)
Gizus :)

Erzsébet írta...

Kedves Gizus!
Azt hiszem, hogy kissé elfogult vagy velem szemben. Nem vagyok én csoda, csak egy egyszerű hétköznapi ember, aki időnként írásba foglalja néhány gondolatát. Amúgy természetesen örülök ha tetszik valakinek... és ha Neked tetszik, akkor még inkább.

Blanka. írta...

Ez gyönyörű!
Habár mondhatom a szerelemhez nincs sok tapasztalatom..talán egy nagyon picinyke!
De ez..ez valami. nem is tudom,olyan leírhatatlan!
Őszintén gratulálok..habár nem hiszem,hogy egy tizenéves gratulációi jelentenek-e valamit,talán semmit..jelentéktelen!
De nem hagyhattam szó nélkül..hisz csodálatos!
mennyei pázsiton ülnek a szavak,néha jelentéktelen..néha hatalmas erőkkel bírnak...ülnek csak ülnek,s várják az ilyen embereket.kik értelmet nyújtanak létük tovább hirdetésükben.

Erzsébet írta...

Kedves Blanka.
Örülök, hogy tetszik az írásom. Ha pár perc örömet szerzek vele valakinek, akkor már nem volt hiábavaló feltennem a blogra.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...