Hajnal (II. rész)

Leonardo da Vinci: Ülő öregember

Az öreg felállt, megpróbált kinyújtózni, de görnyedt háta nehezen engedett. Feleségére nézett, nem köszönte meg az ételt, csak szemével jelezte, hogy még mindig hálás az asszonynak, amiért az végzi szokásos, napi dolgát. Sok ideje éltek így együtt, nem számolgatták az éveket. Emlékszik, amikor először megpillantotta a lányt, valami furcsa szorítást érzett a melye tájékán. Úgy érezte, hogy angyal a lány, akit csak azért küldtek a földre, hogy megvidámítson minden vele találkozó lelket.  Derűs, kék szemei úgy mosolyogtak bele a világba, mint vidám kertre néző ablakok, melyek soha nem láttak gonoszságot. Elvarázsolta a lány, minden mozdulata magával ragadta, vidám nevetése úgy köszöntött be az életébe, mint  aratás idején az ebédet jelző harangok. Legszívesebben akkor, abban az első pillanatban feleségül kérte volna, de az illendőség megkívánta, hogy udvaroljon neki, eljegyezze és az eljegyzés után egy évvel feleségül vehesse. A lány 18 éves volt akkor, ő 25. Házasságuk első évei úgy suhantak el, olyan boldogságban, amilyenekről csak könyvek írnak. Olyan egyetértés volt kettőjük között, olyan mély összhang, ami csak nagy ritkán adódik két együtt élőnek. Mindketten tudták, hogy olyan kincsre leltek egymásban, amely értékesebb minden drágakőnél. Ennek tudatában óvták kincsüket minden pelyva és ocsú elől, mindeddig sikeresen.

Kilépett az ajtón, a macska ott volt a lába nyomában, nyújtózkodva lépdelt az öreg után. Az öreg nem szerette a macskákat, de ezt a szürkét megszokta. Néha amikor leült megpihenni a macska felugrott, majd összegömbölyödve befészkelte magát az ölébe. Ilyenkor nem volt szíve elhajtani, hagyta hadd pihenjen ő is.

Végigment az udvaron, kifordult a kapun és elindult a patak felé. A magas fű szinte térdéig ért, emelnie kellett a lábát, nehogy megbotoljon és elessen. Közben arra gondolt, hogy vajon hétvégén jönnek-e a gyerekek? A felesége biztosan tudja, miért is nem kérdezte meg tőle?! Minden hónapban kétszer jönnek, felváltva. Ahogy az öreg a lányaira gondolt eszébe jutott, hogy mennyire szeretett volna egy fiút. Néha elképzelte, hogy milyen lenne ha lenne egy fia: életvidám, erős, egészséges,  aki szereti a munkát, aki talán itt maradt volna.  Egy ideje megállt az elhagyott házak mellett, szomorú szemekkel nézte ezek kidőlt falait, korhadó kerítéseit... Nem mert arra gondolni, hogy az ő háza... pedig a lelke mélyén tudta, érezte, hogy vele együtt múlik el minden, amiért dolgozott. Ilyenkor ábrándozott a fiáról, aki soha nem született meg, de ha megszületett volna talán apja büszkesége, reménysége lenne.

Amikor meghallotta a víz csobogását, eme ismerős és fülének oly kedves hangot,  szája sarkában egy apró mosolyféle jelent meg. Ismerősként üdvözölte minden, a víz ugyanúgy futott át a köveken, mint gyermekkorában. Sokszor játszott itt pajtásaival naphosszat fürödtek, gátat építve, halat elkapva a kövek között. Olyan önfeledt, boldog évek voltak... ahogy azonban megpillantotta magát a víz tükrében hirtelen ráeszmélt a valóságra. A felismerés, mint keserű szájíz ébredés után... „Milyen furcsa – gondolta, csak az ember használódik el és amit alkot, a természet marad változatlan”. Ezen a gondolaton megindulva lépett a vízbe. Végigpásztázta szemével a tájat, tekintete elindult lefele, együtt a vízzel. Gumicsizmán keresztül is érezte a víz simogatását. Nyári esték emléke kúszott elő a kövek alól, füttyszó, csilingelő nevetés folyt tova, együtt a vízzel. Édes akácillatot érzett, pedig már régen elvirágzott az akác. Emlékei kincsesládájából azt húzott elő, amihez éppen kedve kerekedett. Az eltelt évek előnye, hogy gyűltek kincsei, az idő nemhogy megfakította volna, egyre fényesebbé csiszolta őket. Szerette egyedül, kincsesládájában kutakodva újabb és újabb kincsekre lelt. Örömmel törölgette le a port egy-egy már elfeledni vélt történésről. Így talált rá apja szigorú tekintetére, amikor hagyta elkószálni a teheneket, vagy amikor először leitta magát... Bármennyit is gondolkozott a múlton, nem tudott felidézni olyan pillanatot, amit fölöslegesnek ítélt volna. Különös áldásként fogta fel, hogy mindig mindenben kereste a az értemet. Haragudni sem tudott, soha senkire. Ha pillanatnyi indulat volt is szívében, rögtön elszállt, amint megpróbálta megérteni a dolgokat. Ahogy az idő haladt és ő is együtt haladt az idővel, egyre inkább megértőbbé vált más emberek gyengeségei iránt, a magáét is beleértve. 

(foyt. köv.)