Behunyt szemmel...

Szeretett így  behunyt szemmel feküdni, végignyújtózva az ágyon… Mindenféle dolgok tolongtak elméje kapuja előtt… aznapi események jutottak eszébe… Szomorúan, szinte lemondással konstatálta, hogy ismét minden holnapra maradt: a kifizetetlen számla, a mosás, a mára betervezett tanulás… Haragudott magára. Haragudott, mert nap, mint nap ugyanazt játszotta el magával… “Majd holnap” gondolta, “majd holnap”. Aztán ahogy a holnap besétált az ajtón ő  újra bújócskázni kezdett. Úgy lopakodott a feladatok elől, mint riadt állat, ha érzékszervei veszélyt jeleznek. Nem tudta, hogy milyen veszély leshet rá, nem értette, pedig próbálta. Nem akarta elfogadni, hogy felelőtlen, más magyarázat után kutatott, mert ez előbbi túl profán lett volna.

Próbálta elhessegetni magától  ezeket a gondolatokat. Nem akart elszomorodni, beleesni abba a tompultságba, amibe folyton bele szokott esni. Reménytelen próbálkozásnak tűnt. Ott feküdt elernyedt tagokkal, de a gondolatok, mint gyors áramkörök cikáztak agyában… tanulni kéne., letenni a vizsgát, vasalni, írni… már nem volt nyugodt… a feladatok úgy tornyosultak fölé mint súlyos sziklatömbök. Megbénulva, elcsigázottan feküdt, tudta, kelni kéne, tenni valamit… Nem akart erre a benne megszólaló parancsra hallgatni. Nem akart erős lenni, csak feküdni akart itt gondtalanul, kimosott aggyal, tisztán, gondolatok nélkül. “Jó lenne aludni” - gondolta, de tudta, hogy nem lehet, nincs idő rá. A tudás és az akarat küzdöttek egymás ellen… farkas szemet néztek, megfeszülten várták, hogy ki lesz, aki feladja.  Valaki bizonyosan győz, mert valaki biztosan feladja. Mozdult, pedig nem akart… Felemelte fejét és nézte, ahogy odakinn szikrázóan ragyog a nap.